Igaz történet! Svájcban egy lefolytatott perről. Stilfs (Svájc)
Bucok Józsi a rágcsálók vezetője, széles jókedvében alig tudott megszólalni, csak el-elbődülve csapkodta bőrnadrágját, hogy majd lefordult az ivóban a székéről. Kocsmájuk ott volt közvetlen a községi búzatábla mellett. Jobb helyet nem is találhattak volna őseik, mert az ivó békésen megbújt a hatalmas kőkrisztus talapzata alatt. Az Úr keresztre szögelt óvó karja megvédelmezte őket a héjától, ölyvtől, bagolytól és a többi röpködő fenevadtól. A mindennapi maggyűjtés után, ott szoktak összejönni egy kis beszélgetésre. Azon a sorsdöntő szerdán Józsi, a főnök, alig tudott megszólalni a röhögéstől, csak el-elbődülve csapkodta bőrnadrágját. A mezeiegerek meg találgatták, hogy a góré mikor fordul le a székről. Józsi néha még felröhhintett, amikor újra eszébe jutott a peres ügyük a faluval. Nem csoda, hiszen ma reggel volt a vádló meghallgatása a glurnsi bíróságon. Józsi intett a csaposnak, s rögvest megkapta a gyomorkeserűt, amit Ürgéshy doktor rendelt számára. Bucok lenyelte a gyógyszert, aztán végre elkezdte – in medias res – rögtön a közepén:
– Akkor aztán az a Simon nevű paraszt, a falu cifra szavú szónoka odaállt a bíró elé, s azt mondta, hogy mi annyi kárt okozunk nekik a vetésben, hogy éhínség lesz. Adót sem tudnak majd fizetni, mert mi mindent felzabálunk a határban. Javasolta, hogy a plébános úr átkozzon ki bennünket, de úgy istenigazából. Adjon bele minden apait, anyait. Legyen templomi zászló, processzió, tömjén, meg miegymás. – Józsi kortyolt újra az italából, harákolt egyet és kiköpött a döngöltföldre.
– Aztán mit mondott az a von Hasslingen bíró? – sürgette kíváncsian a történelemtanár. Az öreget alig lehetett érteni, mert előtte pálinkával gargarizált.
– Hát azt mondta, hogy nem kell ide mindenfajta egyházi bíróság. Megoldják majd maguk is. Egy szabályszerű világi tárgyalás lesz, mint Zürichben. Ennek több lesz a foganatja, mint egy kiátkozásnak, mert így, mi – az egerek – a saját hátunkon fogjuk majd megérezni a törvény szigorát. Na, egyelőre ennyit tudok mondani. Ezen röhögtem. Én most átmegyek Ürgéshy doktorhoz, mondta Józsi, miközben kikereste kucsmáját a többi közül, de mielőtt kilépett a kocsmából, visszafordult. – Szólok a dokinak, hogy koraeste a rendelőben tartjuk a gyűlést, mert oda az asszonynép is bejöhet. Addigra már biztosan megjön a kiküldött krónikásunk. – Sietve kiitta, ami még a poharában maradt, majd kucsmájára bökött búcsú gyanánt, s hazaballagott ebédezni. Éppen harangoztak.
Ürgéshy váróterme délutánra már tömve volt mezei egerekkel, pockokkal. A hatalmas ribillióban egy szót sem lehetett érteni, mert mindenki egymás szavába vágva ordibált. Egy sebtiben tákolt dobogón Bucok Józsi úgy nyitotta meg a gyűlést, hogy irtózatosan az asztal oldalába rúgott, hogy csakúgy zengett. Erre halálos csönd lett. Az utolsó légy már berregés nélkül landolt. Alig zihálta ki magát, mikor befutott Győző, a Szabad Mező hírlap szerkesztője a bíróságról, és rögtön lelkendezve elkezdte a beszámolóját.
– Gyerekek! Azt az emberek is tudják, hogy mi, mezei teremtmények nem tartunk készpénzt, ezért hivatalból kirendeltek nekünk egy védőt. Barátaim! Le a kalappal a jószívű Grienebner úr előtt. Nagyon szép beszédet tartott érdekünkben. Megemlítette, hogy azért hasznot is hajtunk az embereknek. Azt is mondta még, hogy a gabonán kívül megesszük a kártékony rovarok bábjait is.
– Azt biztos nem mondta, hogy milyen dicső hőseink voltak! – ordított be a részeg történelemtanár. – Pedig annak már jó kétezer éve, hogy az asszír király seregének a csata előtti éjjelen az ősapáink szétrágták a nyilak húrjait. Erre rögtön vége lett a háborúnak, mert nem volt használható fegyver. Így megmenekült Egyiptom. Már Herodot kollégám is megírta – csuklott egyet a tanár, és maga elé hányt. Erre nagy lett a kavarodás a teremben. Az öreget kidobták a rendelő elé, ahol a felesége meg a kisfia már szokás szerint várta. Hazatámogatták és ágyba fektették, miközben az atya büszkén mosolygott a fiára: – Láttad, hogy megbecsülik a tudást? Tanulj te is, hogy olyan legyél, mint az apád – tette kezét fia fejére. – Igenis, azon leszek papa – bólintott a gyerek, s lenyelte könnyeit.
A krónikást nem hozta ki a nyugalmából az iménti közjáték. Megvárta, míg Mari, a beházasodott háziegér feltörli a történész nyomait, és folytatta, mintha mi sem történt volna. – Grienebner úr még azt is mondta a főbírónak, hogy jelöljön ki nekünk egy új földet, ahol békésen élhetünk. Ráadásul védelmet kért számunkra, hogy amíg elvonulunk, a kutyák meg a macskák ne molesztálhassanak bennünket. Várandós egereknek meg türelmi időt kért, és a szoptatósanyáknak meg legalább két hetet, hogy újra erőre kapjanak. – És hogy ítélt a bíró, Győző fiam? – kérdezte türelmetlenül Bucok Józsi. – Elnapolták a jövő évre – szusszantotta a krónikásuk. – Pontosabban 1520 Szent Jakab és Fülöp napjára. – Erre az örömhírre elszabadult a pokol. Zengett a Beleznai rendelő a felszabadult vidámságtól. Az újdondász meghúzta a tinktúrás üveget, amivel a doki megkínálta, majd a társaság visszament a kocsmába egy áldomásra. Útközben hirtelen megállt a csapos, és odafordult a krónikáshoz.
– Aztán most mi lesz az exodussal?
– Elmarad – kacsintotta Győző, és keresztet vetett, mert megérkeztek a kőkrisztushoz.
Hozzászólások