Dolfi

Xanax, Éden legámulatbaejtőbb városa. Nem baki, tényleg ismét itt vagyok, méghozzá parlamenter minőségben, ugyanis most ennek nevezett ki a leendő Germánia elnöke. Hiába, ő már csak ilyen: az egyik pillanatban kinevez, a másikban lefokoz, felépít, lerombol… Először nem vállaltam. Majd bolond leszek önként bedugni fejemet az oroszlán torkába. Aztán mégis bedugtam. Csak azt ne kérdezze meg senki sem, mi vett erre immár ki tudja, hányadszor. És per­sze megint csak lapítok, reszketek, mint a falevél folyton azon bánkódva, miért adtam be a derekam újból Hitlernek. Az istállóját, érti ezt valaki?! Hogy más nem ismer, rendben van, de legalább magamat kellene ismernem picikét.

A város elején négytagú fogadóbizottság ácsorgott. Még a végén igaza lesz Hitlernek, aki szerint semmiféle atrocitástól sem kell tartanom, mert a parlamenteri küldetés diplomáciai védelmet biztosít. Váltottunk pár üdvözlő szót, majd a biztonsági szervektől kísérve folytattuk utunkat. Megnyugtató érzés volt, hogy ennyire vigyáznak rám. Az utcákon katonák vonultak szép rendben, kifejezéstelen arccal, mintha robotok len­nének. Meg is kérdeztem 30-ast, nem automaták ezek véletlenül.

– Nem, kiborgok.

– Mint ti.

– Mint mi, csak egy kicsit másfélék.

Civileket nem láttam. Tipikus háborús készültség. Bár sikerülne meggyőznöm I. Alit arról, hogy Hitler fegyvere túltesz az övékén, mert akkor valóban kölcsönös öngyilkosság lenne tovább harcolni. A trónterem előtt alaposan megmotoztak, és csak egymagam engedtek őfelsége színe elé. Hanem ezen a trónon már nem I. Ali, hanem Bonaparte Napóleon foglalt helyet – is­mertem rá azonnal. De vajon ő felismer-e? Már majdnem megkérdeztem, amikor eszembe ju­tott, hogy az etikett szerint csak a király szólalhat meg először. Vártam hát, hogy megszólaljon, miközben azon tépelődtem, mikor és hogyan koronázták királlyá, erőszakkal vagy államcsíny segítségével vette át a hatalmat. Leginkább az utóbbira tippeltem, lásd a brumaire-i államcsínyt. Így mindjárt az is érthető, ki gyűjtette be az űrvándorok ezreit. I. Ali biztos nem, hiszen maga is ilyen vándor volt, az pedig aligha hihető, hogy saját népével bánjon ilyen komiszul. Telt az idő, Napóleon rám se hederített, mellette ülő nejével, Joséphine-nel társalgott.

– Te vagy Hitler parlamentere? – fordult végre hozzám is.

– Igenis, felség, én vagyok.

– Na és mit kíván a nagy Vezér? Kapitulál, vagy csak fegyverszünetért könyörög?

– Bocsánat, de ezt csak I. Ali őfelségével közölhetem.

A jelek szerint nem ismert meg, akármilyen legendás a memóriája, bár ezen csöppet sem csodálkozom, tudván azt, milyen nehezen különböztetnek meg bennünket az emberek. Másrészt nagyon nyeregben érzi magát a Kis Káplár, különben több respektust tanúsítana irántunk.

– I. Ali nincs többé – jelentette ki Napóleon gőgösen. – Le roi est mort, vive le roi: a király meghalt, éljen a király!

– Éljen! – harsogta az újjáépített Versailles-i kastélyban szorongó sokaság.

Meghalt vagy megölték – fogott el a gyanakvás. Béke poraidra, Csandígarh testvérem!

– I. Ali trónfosztott? Korona? – rajzoltam egy kört a fejem fölé. – Bocsáss meg, de nem látom a koronád.

– Ugyan, korona! Régen elavult színházi kellék ez, parlamenter úr, sőt, még a trón is csak egyszerű székecske, ami bársonnyal van bevonva.

– Értem, mindazonáltal szeretnék valamiféle hivatalos értesítést kapni efelől, ezért ha megengeded… – tapogatóztam a kommunikátorom után zavartan.

– Nem. Vagy megmondod rögtön, mit akarsz, vagy mehetsz isten hírével.

– Hát… nem is tudom. Ha tényleg te vagy most a király, vagy szólítsalak elnöknek? Elnézést! Hitler nevében tisztelettel felkérlek, kössetek békét egymással!

Napóleon arca kisimult, de nem engedett. Ennek aztán az égvilágon semmi értelme. Minek húzni-halasztani a dolgokat, amikor karnyújtásnyira áll attól, hogy megnyerje a háborút.

– Bocsánat, félreértettél, császári testvérem. Mi nem ideiglenes békét, más szóval fegyverszünetet ajánlunk, aminek tényleg nem volna értelme, amennyiben karnyújtásnyira állnál attól, hogy megnyerd a háborút. No de olyan biztos az, hogy te győzöl?

– Oudinot marsall! – rándult meg Bonaparte szemöldöke. – Ide hozzám!

Pofaszakállas, kopaszodó férfi tipegett a trón elé.

– Ki engedélyezte ennek a… parlamenternek, hogy a Tanács elé járuljon? – húzta meg a fülét, mint mindig valahányszor meg merte sérteni egyik-másik tábornok.

– Nyilván a Tanács, illetve te, felség!

Josephine súgott valamit Napóleon fülébe, mire az fokozatosan lehiggadt.

– Úgy tűnik, sejtelmetek sincs, ki vagyok, és mire vagyunk képesek. Nem baj, majd rájöttök ezután, és egyből kiderül, ki győzi le a másikat.

– Miközben milliók halnak meg, nemdebár, merthogy minden győzelemnek ára van. Jelen esetben pedig akkora, hogy bárki győzne is, utána már csak romokon és hullákon uralkodna, már ha egyáltalán megérné.

– Valamelyikünk biztosan. Ettől ne fájjon a fejed, űrmigráns. Ami pedig a romokat illeti, nem rendelkeztek ti olyan technikával, erővel, hogy rommá lőjetek akár egyetlen falut is – mosolygott magabiztosan a nejére.

– Nem rendelkeztünk idáig, de az idők változnak, és kitaláltunk mi is ám egy Little Boyt, mint az amcsik a 2. világháború idején. Csak mi Dolfinak becézzük – dobtam vissza a labdát ügyesen.

– Mármint a Wunderwaffet? Hú, erre nem gondoltam! – kuncogott a Világtanács újdonsült elnöke. – Aztán mit tud ez a Dolfika, ha nem titok?

– Sokat, de erről hadd valljon inkább maga Dolfika.

– Szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből, istenem? – ugratott Napóleon. – Te mit tanácsolsz, mit tegyek, marsallkám? Adjuk meg magunkat?

– Mi? Mármint hogy… – fogta el Oudinot marsallt a köhögés.

De nagyot nézett a trón körül ácsorgó többi tábornok is, követek, instanciázók, valamennyien visszafojtott lélegzettel figyelték a köztem és Napóleon között zajló disputát.

– A kérdés – válaszoltam én Oudinot helyett – jogos, de kissé korai. Én inkább így kérdezném: mi volna, ha ahelyett, hogy agyba-főbe dicsérnénk fegyvereink technikáját, erejét, előbb de facto be is mutatnánk, mit tudnak? – rukkoltam ki az ötlettel.

– Miért, én másról beszéltem?

– Nem, de még mielőtt elpusztítanánk egymást meg a bolygónkat, miért ne mutassuk be előbb egy virtuális, nem valódi célponton, mire képesek ezek a fegyverek?

– Min?

– Olyan közegben, ahol a célpontok szimpla díszletek, szalmabábuk, deszkabódék stb. Utóvégre a hatásuk és az abból leszűrhető tanulság is ugyanaz, mintha az egészet élesben csinálnánk. Így nem kell elpusztulnia senkinek, és akkor még mindig ráérünk megkérdezni egymástól, ki adja meg magát a másiknak. Remélhetőleg egyikünknek sem, ha a tét a lét vagy nemlét ezúttal – emeltem fel a hangomat, hogy mindenki hallhassa. – To bee or not to bee, that is the question: lenni vagy nem lenni, ez most a kérdés. William Shakespeare: Hamlet.

Ötletemet síri csend fogadta. Senki sem tapsolt, ujjongott, ahogy titokban reméltem. Tartózkodott ugyan a teremben néhány albínó, űrvándor, akik hajlandók lettek volna tapsolni, aztán a tábornokok arcára sandítva mégiscsak meggondolták magukat. Érzésem szerint nem a legjobban jártunk ezzel a királycserével. Kétségtelen, hogy Napóleon kiválóbb hadvezér, és katonai zubbonyra cseréltette az engem is ingerlő csuhákat, Ali viszont toleránsabb, békésebb, mindenesetre nem kényszerítette gettókba a lakosság egy részét, csak azért, mert nagy fejű, fehér vagy fekete bőrű a testvére.

– Ez sem rossz megoldás. Legalább hamarabb, és áldozatok nélkül leszünk túl a háborún. Kérdés, mit szól hozzá a Tanács meg a Vezérkar? Uraim, marsall úr, ejtsük meg a próbát, vagy tapossuk el máris ezt a viperát?

– Tapossuk! Éljen Bonaparte Napóleon őfelsége – harsogták a tábornokok.

– Hallod, parlamenter? Mindazonáltal el kell ismernem, Hitler ajánlatában van némi ráció, úgyhogy még gondolkozunk az ötletén. Leléphetsz. Majd értesítjük a Führert, ha döntöttünk.

(Következő rész: jövő vasárnap)

Megosztás

Tweet