A bemutató
Alig telt el egy nap, közölték Hitlerrel, hogy elfogadták az ötletet, megtarthatják a főpróbát. A lakosság egy része fellélegzett, és őszintén gratulált egyfelől Hitlernek, másfelől Napóleonnak, amiért ilyen zseniális megoldást találtak. Az édeniek másik része azonban hallgatott, vagy éppenséggel szorgalmazta a háborút. Uram, Teremtőm, hogy változhat meg egy egész bolygó ennyire, főként, hogy már a Sátánt is réges-rég száműzték az Édenből? Eszerint a rossz akkor is bennünk van, ha a Sátán nem is létezik?
A teszt színhelyéül egy Édenen kívüli, puszta, 600 000 km2 terület szolgált valahol a tengerparton. Ennek egyik felét Napóleon, másik felét pedig Hitler építtette be karton- és deszkaházakkal. Az embereket szalmabábok és itt-ott egy-egy agyag- vagy viaszfigura jelképezte. Nem kis telekről lévén szó bizony jó időbe beletelt, amíg felépült a hadszíntér, miközben a lakosság és katonák – fegyverszünet ide-oda – hol farkasszemet néztek, hol ölre is mentek egymással. Most bezzeg elfogadtam volna egy Ali-szerű pápát, elnököt, bárkit, aki valamilyen módon békét, rendet teremt a bolygónkon. De ezek az idők elmúltak. Akkor még hittek valamiben az É–2-n, és senki sem elégedetlenkedett, forrongott, vagy legalábbis nem mutatta. Most mintha kifordult volna magából, és Istenben sem hisz, miután ilyen csúful hátat fordított az embernek. Vagy mi fordítottunk hátat Istennek? Tulajdonképp egyre megy, a lényeg az, hogy immár nem érezzük magunk közt, és akit nem érzünk közel magunkhoz, ahhoz, ugye, elég nehéz imádkozni. Bár lenne annyi erő és hit bennem, hogy én vegyem kezembe az irányítást. De hol vagyok én Alitól, Napóleontól, Hitlertől? Bennük van erő, tehetség, még ha amúgy szemét alakok. Bevallom, most eszmélek rá először, milyen elhanyagolható kis csavar vagyok egy kütyüben. Már csak abban reménykedek, hogy beválik a demonstráció, és lefújják a háborút. Ebben az esetben megmentettem az É–2-t, no és saját magamat. Ha viszont nem válik be, becsapódó aszteroidáktól, gammasugárzástól, jégkorszaktól, globális felmelegedéstől sem kell már féltenünk, ugyanis jóval előtte végzünk mi, emberek magunkkal.
Szóval sok, mérhetetlenül sok múlott a kibontakozóban lévő „szimulációtól”, amit vártam is, meg nem is, aztán egyszer csak megérkezett ez a nagy nap is. A vezérek pompázatos szerkóban érkeztek a helyszínre, és elégedetten mustrálták a megsemmisítésre váró „makettet”.
– Tökéletes kópia – bólogatott Napóleon meg Hitler is.
Csupán akkor futotta el az utóbbit az indulat, amikor Bonaparte viaszbábuiban felismerte önmagát, Erich von Mansteint meg a többi tábornokot.
– Átkozott Kis Káplár! Most rajtam nevet mindenki. Krisztián, Krisztián, neked miért nem jut eszedbe soha ilyesmi, elvégre te vagy a személyi titkárom, és egy személyi titkárnak mindenkinél találékonyabbnak kell lennie.
Erre már nekem is felment a vércukrom. Hálátlan görény – méltatlankodtam magamban. Nem elég, hogy meg sem dicsérsz a fegyverdemonstrációs tippemért, még folyton le is dorongolsz? Méghozzá nem is először, és, nyakamat rá, hogy nem is utoljára. Hacsak nem teszek valamit ellene. Nos, teszek: felmondok – szorítottam ökölbe a kezemet. Megjegyzem, kiszálltam én már máskor is egy-két dologból, aztán valahogy mindig újra meg újra belesodródtam egy másikba. De most mindenből végérvényesen kiszállok. Egyrészt megöregedtem, másrészt amit kellett és tudtam, megtettem, a többit intézzék el a nagyok, okosak.
– Ami igaz, az igaz. Elismerem, hogy nem vagyok elég találékony, következésképp alkalmas sem ahhoz, hogy egy titkári posztot betöltsek, ezért tisztelettel felmondok.
– Felmondás elutasítva. Nálam nem szoktak felmondani, titkár úr. Legfeljebb kirúgni, ha valakit alkalmatlannak találunk. Ja, és még valami: tűntesse el maga mellől a robotjait! Kifejezetten idegesítenek az ilyen se gép, se emberek. Abtretten! Lelépni!
Nem ellenkeztem, leléptem, mert ki olyan hülye, hogy felülbíráljon egy diktátort. Ali udvara bezzeg nyüzsgött a kiborgoktól, annak ellenére, hogy elvben őt is idegesítették a robotok.
Amint túl voltak a viziten, a vezérek megkísérelték kitűzni a két csodafegyver: Dolfi és Marengó kipróbálásának napját és sorrendjét.
– Minél előbb, annál jobb – mondta Hitler. – De van egy kis probléma. Mint ismeretes nekem az a szokásom, hogy minden csata előtt konzultálok egy asztrológussal. Krisztián, hallottad? Kérlek, intézkedj, hogy még ma nálam legyen Karl Leibnitz.
– De hisz ez csak egy teszt, nem igazi háború. Ami pedig azt a kóklert illeti…
Jaj, megint okoskodom, ahelyett, hogy kussolnék! Ha így folytatom, nemcsak a titkári állástól, hanem az élettől is el fogok búcsúzni.
– Nem gond, megoldjuk, úgyis aludni akartam rá egyet – legyintett Napóleon, amin azt kellett érteni, hogy ő meg az álmaiból olvassa ki csatáinak jövőjét.
Másnap ismét találkoztak a hadurak.
– Felőlem kezdhetjük, jöhet a demonstráció – jelentette be Hitler derűsen; annál levertebbnek látszott a Kis Káplár.
– Felőlem nem: fekete macskával álmodtam, ami, ugyebár, a legrosszabb ómenek egyike.
– Attól függ. Kinek rossz, kinek jó. De megértem, mert én magam is hiszek az álmokban. Akkor hát, mi legyen? Várjunk még egy éjszakát?
Vártak. Udvariasan, türelmesen. Lám-lám, milyen hatással lehet egyesekre a babona.
A következő nap már Hitlernek, azaz Karl Leibniznak nem kedvezett.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások