Az É–2 lakói és jómagam is megkövülten bámultunk a nemrég szalma- és agyagbábuktól hemzsegő képernyőre. Nem kétséges, hogy ekkora tűzerőt eddig még csak sci-fi filmekben láthattunk. Tehát a Dolfi valóban nem blöff, létezik, és már néhány lövéssel országnyi területeken változtathat hamuvá mindenféle emberi entitást. Mindössze a tárgyak, épületek maradnak épségben, nyilván azzal a meggondolással, hogy utóbb megspórolja a győztesnek az újjáépítések fáradalmát, költségét.
– Most nézzétek meg a Marengót! – hirdette ki ünnepélyesen Napóleon. – Katona, semmisítsd meg a Führer modelljét!
Zene, fegyveráldás, himnusz, visszaszámlálás, tűz, és… megint csak volt célpont, nincs célpont azzal a különbséggel, hogy ezúttal semmi sem maradt a makettből. Ijesztő még csak elgondolni is, mi történt volna, ha ezt a két fegyvert igazi emberek és épületek ellen vetik be! – fogott el az iszonyat, és áldottam az eszemet, hogy mindennek sikerült elejét venni ezzel a félperces demóval. De vajon csakugyan sikerült? – próbáltam kitalálni, miről tanácskozik Hitler és Napóleon odafenn a tribünön. Mindent egybevetve az most már ezer százalék, hogy itt nemcsak kő kövön, de vas vason sem marad, ha a két kakaskodó testvér nem köt békét egymással. Úgy jó fél órát tárgyalhattak, miközben a bolygó egész népe szívszorongva várta, milyen eredményre jutnak nagyhatalmú uraik.
– Éden népe, drága testvéreim! – lépett Napóleon a mikrofonhoz először. – A kísérletnek vége. Most már nyugodtan hazamehettek, beleértve valamennyi katonát. Tegyétek le a fegyvert, és próbáljátok elfelejteni az átélt borzalmakat, dühöt, szenvedést, mert egyúttal a háborúnak is vége. Hadd beszéljen a fegyverek helyett ezentúl a sarló, kalapács ugyanúgy, mint a régi boldog időkben. Szólottam.
– Megerősítem őfelsége szavait: békét kötöttünk! – vette át a szót Hitler leverten. – Hogy ezután mi lesz, ki, és milyen elvek szerint vezeti majd az É–2-t? Ez még a jövő zenéje. Majd megvitatjuk a zöldasztal mellett, mást egyelőre nem is igen tehetünk. De hát ez már a mi dolgunk, őfelségéé és az enyém, ti csak imádkozzatok és dolgozzatok, mert az viszont a tiétek.
A zöld asztalnál
A háború és béke kérdése tehát megoldódott, következett a második megoldandó feladat: az É–2 újjászervezése. Hitler titkáraként továbbra is betekintést nyerhettem az államügyekbe, így gyakran lehettem jelen egy-egy megbeszélésen, tárgyaláson. A problémák többsége arra fókuszált, osszák vagy ne osszák fel az Édent egymás közt. Azzal hamarosan egyetértettek, hogy inkább ne osszák, mert két dudás aligha fér meg egy csárdában. Nagyon igaz, csakhogy ki távozzék, és ki maradjon a csárdában: Hitler vagy Bonaparte?
– Ennél semmi sem egyszerűbb – proponáltam egyszer Hitlernek négyszemközt. – Tartsunk nemzeti konzultációt, illetve a fityfenét, minek még ezzel is bajlódni? Egyből népszavazást, és döntse el maga a nép, ki legyen a Világtanács elnöke. Ez demokratikus…
– És egyben ökörség – mosolygott le az exnáci. – Egy dalversenyen még megjárja, hogy a hallgatók szavazatai döntsék el, ki a legszebb hangú pacsirta, mert mindenkinek van füle, hallása. De vajon egy tanácselnök, tábornok, akadémikus stb. kinevezését is rábízhatnánk néhány laikus suszterre? Te például rábíznád?
– Én… izé… Azt hiszem, nem. Ebben az esetben bízzuk akkor… Kire is? Esetleg magára a Tanácsra. Ki tudná jobban, mint ő, a Hivatal, milyen kvalitások szükségesek ahhoz, hogy sikerrel kormányozzák a nemzetet.
Véleményemet maga a Hivatal is osztotta, hárman viszont nem: Hitler, Napóleon és az édenkerti polgárok. Őfelsége és a Führer azért nem, mert ez – szerintük – nem szavazás kérdése. Ahhoz nem fér kétség, hogy a mélyen tisztelt honatyák kompetenciája kiváló, de nem kiválóbb az övéknél, következésképp őket sem értékelhetik érdemben. Ha tehát valamire ők feketét mondanak, az még akkor is fekete, ha egy egész bolygó látja fehérnek. Ők pedig azt vallják, hogy náluknál senki sem alkalmasabb elnöknek. Dicséretre méltó meglátás! Most már csak az a kulcskérdés, melyikük, Hitler vagy Napóleon? Ezen aztán elrágódtak egy darabig. Pedig hát akadt volna itt még némi teendő: feloszlatni a sereget, újjáépíteni a lerombolt városokat, felkarolni az eddig jócskán elhanyagolt tudományt, egy új, emberközpontú társadalmat és hasonlók. Mindezt szépen meg is vitatták, méghozzá zöld asztalnál ezúttal, de még az általános leszerelés kérdésében sem jutottak dűlőre.
– Schuster, bleib bei deinem Leister![1] – pukkadozott Hitler, amikor felhívtam erre becses figyelmét. – Ne avatkozz abba, amihez nem értesz. Feloszlatni a sereget? Hiszen abban a percben lerohanna ez a gall kakas, te észkombájn.
– Kérlek, te tudod. Különben sem mondtam mást, mint amit a SZIRP-program tartalmaz, s miután történetesen te vagy az elnöke, gondoltam, nem árt, ha nekiállsz valamit megvalósítani belőle.
– Frappáns annotáció. Hogy nekem ez nem jutott eszembe! Bár a gyógyításban is így brillíroznál! Ám arra alighanem még sokáig várhatok. Tudod, hogy újabban emésztési zavarokkal küszködöm, zúg a fülem, remeg a kezem, egyszóval ugyanott tartok, ahol halálom előtt tartottam? – vallotta be restelkedve.
– Részvétem, de hát miért nem beszélsz egy orvossal? Én, amint azt már számtalanszor jeleztem, sem az orvos-, sem alternatív tudományokhoz nem értek. Máskülönben beteg és öreg itt már mindenki.
– Az, pontosabban azóta, mióta Istenben sem hiszünk már. Bizony, mindnyájan halálra vagyunk ítélve – sápadt el hirtelen, mint akit az ájulás kerülget.
– Arra, és ez hamarabb is bekövetkezhet, ha nem fordulunk orvoshoz.
– Késő – rogyott egy fotelbe. – Ez az Úr büntetése, űrvándor. – Ezért nem védi sugárpajzs sem az É–2-t, így aztán ha meg is úsznánk egy betegséget valahogy, elég egy nekünk csapódó üstökös vagy méretesebb meteor, és a Földdel együtt az emberi faj is elpusztul.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Suszter, maradj a kaptafánál! (ném.)
Hozzászólások