Kíváncsian néztem a sovány, kurta bajszú germánra, akiről mindenki tudta, hogy támogatja az egyházat, de hogy Istenben is hisz, arról már erősen megoszlottak a nézetek. Megítélésem szerint hitt is, meg nem is. Gyermekkorában talán jobban, később azonban főleg eszközként, amolyan trójai falóként használta a tömegek manipulálása céljából. De most mintha félelmet és kiábrándultságot is éreztem volna a hangjában, ami annál jobban meglepett, mert eddig még sohasem láttam ennyire öregnek és megtörtnek.

– Sugárpajzs és Isten? Én inkább technikát sejtek e mögött. Ne haragudj, hogy megkérdem, de nem kéne végre tisztázni néhány bolygónkkal kapcsolatos körülményt?

– Nevezetesen?

– Miként javítható meg a védőpajzs, konkrétan kik és hogyan használják fel a Föld hőjéből származó energiát, továbbá él-e még valaki azokból az orvosokból, akik birtokában vannak az ifjúság szérumának?

– Nem tudod?

– Csak amit itt-ott rebesgetnek, pletykálnak.

– Akkor már ketten vagyunk. I. Ali nyilván még tudta, de hol van már a tavalyi hó? Meglehet, hogy maga is a másvilágra költözött. Vagy költöztették – toldotta meg sötéten –, mindenesetre úgy eltűnt, mint füst a kulcslyukon. És így járok én is, meg te is, mert ilyen az élet, heu­te rot, morgen tot: minden múlandó.

– És a Negyedik Német Birodalom, Germánia? Szegre akasztod a Nagy Álmot, amit két életen át dédelgettél magadban?

– Szeretnéd, mi? Megnyugtatlak: pontosan így teszek. Nézd meg a kezemet! – nyújtotta előre reszkető kezeit. – Képesnek tartasz-e rá ezek után, Krisztián?

Ahogy elnéztem, nehezen, arra azonban mindenképp, hogy megnyomjon egy gombot a Marengón.

– Részvétem – fejeztem ki együttérzésemet még egyszer.

Rám meredt. Nem tudom, mit láthatott az arcomban, de gyorsan elkapta a kezeit, és kiegyenesedve sziszegte:

– Nono, még nem patkoltam el, hogy kinyilvánítsd a részvéted, és ha nem is alapíthatom meg Germániát, annyit még igenis bebizonyítok az Édennek, hogy különb vagyok a császárnál. Császár? Ki, hol és mikor koronázta meg ezt a makarónizabálót? Jut eszembe! Senki. Megkoronázta ő önmagát, mint valamikor a párizsi Notre-Dame-ban – húzott elő reflexszerűen egy flaskát a zsebéből.

Már majdnem azt mondtam, hogy kutyából nem lesz szalonna, de a flaska láttán változtattam az álláspontomon. Azért ez a Hitler mégsem az a Hitler, akiről az iskolában tanultunk. A berlini Vezér például mestereként tisztelte Bonapartét. Az édeni viszont gyűlöli. Azelőtt sosem ivott alkoholt, most szemmel láthatóan komálja. Idővel még az antiszemitizmusa is elkopott, igaz, ehelyett faséban van az albínókkal, űrmigránsokkal. Velem is csak azért tesz kivételt, mert afféle telepatának, csodadoktornak vagy mi az égnek hisz.

– Húzd meg! – nyújtotta át a butykost nekem is. – Segít felejteni.

– Kösz, de…

– Tiltja a Biblia, az édeni törvények? Felejtsd el! Nem azért, mert hülyeség, de miután úgyis meghalunk… Te félsz a haláltól? – szegezte nekem a kérdést váratlanul?

– Miért, létezik olyan ember, aki nem?

– Felelet helyett újból ivott egy kortyocskát, aztán rágyújtott egy cigire.

Pedig már ettől is elszokott úgy 30 éves korában. Vajon min tűnődhet olyan erősen, hogy szinte le lehet olvasni az arcáról, mit érez? Most például szomorú, most meg kétségbeesett, gyötrődik, legfőképp pedig fél, kimondhatatlanul retteg valamitől.

– Kérlek, tedd a kezedet a szívemre! Állítólag ti, vándorok kézrátevéssel is tudtok gyógyítani.

– Igen? Én nem.

– Nem?

– Nem.

– Azért csak próbáld meg! Hátha tudsz anélkül, hogy tudnál róla.

Ráhagytam. Ha ettől megnyugszik.

– Milyen kicsi, hűvös kezed van! Most tedd, légy szíves, a homlokomra is! Köszönöm. Érzel valamit?

– Hát lázas nem vagy, az bizonyos.

– Várj, még ne vedd le! – könyörgött. – És most? Még mindig nem érzel semmit, űrvándor?

– Mégis mit kellene éreznem?

– A Halált – ugrott ki szeméből a rémület. – Ó, Uram, Istenem, miért küldted vissza Krisztus helyett Azraelt?

– Az kicsoda?

– A halál angyala.

Bumm: halálfélelem! Hát ezen, mióta világ a világ, minden ember átesik. Néha csak úgy, ukmukfukk, leginkább azonban válsághelyzetben.

– Ha Istent ismersz, ne engedd, hogy elvigyen magával.

– Mondd, mióta félsz te így Tőle?

Jujuj, már megint előbb járt a szám az eszemnél! Ilyesmit kérdezni egy leendő világtanácsi elnöktől?!

– Nem mintha én nem félnék, és ezt nem is szégyellem, mert a világ legtermészetesebb érzéseihez tartozik, de… Mellékes, hanem tudod, mit? Imádkozz! Az mindig segít, ha valaki igazán hisz Őbenne.

– Nem merek. Isten látja lelkemet, nem merek. Túl sok a bűnöm ahhoz, hogy hozzá merjek fordulni – hunyta le a szemét gyötrődve.

Csend. Vártam egy percet, aztán még egyet anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Csak nem fohászkodik mégis magában! Vagy inkább elájult? – hajoltam közelebb Hitlerhez. – Nem, mozog a szája, tehát imádkozik.

– Mi az, te még itt vagy? – pattant fel a szeme váratlanul. – Azt hittem, már elmentél.

– Elmehetek?

– Menj csak, és köszönöm a konzultációt.

Ezután hetekig nem láttam. Hogy hol járt, mit csinált, rejtély. Persze nem is igen érdekelt, sőt, inkább örültem, hogy nem látom. Amikor ismét felbukkant, hidegen közölte, hogy többé nem tart igényt a szolgálaimra, röviden: el vagyok bocsátva. Örömömben csaknem kezet csókoltam az öregnek.

– Aztán vigyázz a szádra, és fontold meg jól, mit árulsz el rólam, a bunkerről meg úgy általában minden velem kapcsolatos dologról. Tekintsd államtitoknak, melynek megsértése halálbüntetetést von maga után. Meg vagyok értve?

– Jawohl, mein Führer![1] – válaszoltam a seregben belénk vert sablonnal.

– Helyes. Tehát egy szót se senkinek! Hacsak nem akarsz előttem kimasírozni a földi életből. Azt pedig még véletlenül se képzeld, hogy úgysem hall téged senki sem, mert ezentúl láthatatlan fülek és szemek fognak kísérni.

(Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Igenis, Vezérem! (ném.)

Megosztás

Tweet