Egy igazán gazdag, „hazai” ebéd elfogyasztását követően átvonultunk a perzsaszőnyegektől süppedő nappaliba, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a Mexikói-öbölre. A hatalmas üvegfal túloldalán a smaragdzöld tenger apró hullámai futottak a part vakítóan fehér homokja felé, ahol parányi bikinikben grasszáló lánykák lakatták jól a szépre éhes férfiszemeket, a távolban néhány szula csapódott a vízbe makrélarajokra vadászva, de nem sok időm maradt elmerengeni a dolgok szépségén.
– Na, akkor bontsuk ki azt a páleszt – mondta némi türelmetlenséggel a hangjában, Floridában élő atyai jóbarátom és láttam, keze enyhén megremegett, amint kihúzta a dugót a palackból. Óvatosan töltött mindkettőnknek, majd a fény felé fordította a poharat, tekintete elidőzött a tölgyfahordóban érlelt szilvapálinka óarany színén, hosszasan szagolgatta, aprókat kortyintott belőle. Vártam, hogy majd mond valamit, de percekig nem szólt semmit, csak az iménti mozdulatokat ismételgette, aztán hozzám fordult és azt mondta:
– Látod, ez az igazi ital, nem az a francos whisky! Közel ötven éve élek itt, nagyon gyorsan beilleszkedtem, elfogadtam a számomra talán kicsit furcsa amerikai életformát, az itteni szokásokat, fizetem az adót, a társadalombiztosítást, voltam alkalmazott és vezető, időnként még a helyi keresztény gyülekezetet is támogatom, de ahogy elhagyom az utcát és belépek a lakásba, már másképp működik minden. Talán a gének, vagy az otthonról hozott beidegződések lehetnek az oka, hogy itt a falak közt megmaradtam magyarnak. Ötven év sem volt elég hozzá, hogy megszeressem, vagy rászokjak a whisky-re. Ez utóbbi gabonából készül, amit mi jobbára takarmányként kezeltünk, az állatoknak adtuk, míg a mi hazai pálinkánkat tiszta gyümölcs adja. Emlékszem, szegény apám magvas aszalt szilva ágyon érlelte a pálinkát és ez még egy kis enyhe mandulás ízt is adott neki. Annyira szerette ezt a páleszt, hogy a borospince egyik oldalvájatát le is zárta egy kisebb míves kovácsoltvas kapuval, így csak ő fért hozzá. Ez utóbbi valamikor a helyi temető egyik bejáratának ékessége volt, aztán a háború alatt kibombázták. Persze mindezeket egy itteninek hiába is mondanám, nem értené.
Aztán újra töltött mindkettőnknek, de már nem szagolgatta, nem kérdezett és nem is szólt semmit. Egyetlen hajtásra ürítette ki a poharát, majd kis idő elteltével újra töltött, de látva hárító mozdulatomat, már csak magának. Nekem annyi is elég volt és nem akartam megfosztani az itthonról vitt ajándékától, a kincsétől – mert annak titulálta –, de sokkal több volt abban a palackban, túl a pálinkán. Emlékeket, érzéseket hívott elő belőle. Szokásától eltérően hosszasan hallgatott és csak töltött és töltött és újra töltött.
Egy időre csend telepedett a szobára, csak a légkondicionáló halk zúgása volt hallható. Közben ki tudja, hol, merre kószáltak a gondolatai, csak az idővel megsokasodott ráncok, az arcizmok vonulása árulkodott érzelmi, hangulati változásairól. Aztán csak napbarnította, májfoltos kézfejét figyeltem, a kidudorodó ereket, melynek fura kontúrt adott az ing makulátlan fehér mandzsettája. Ujjai úgy görbültek a pohárra, mintha soha el nem akarnák engedni.
– Na, gyere, ne ücsörögjünk itthon, délután lesz egy kis összejövetel az itteni Magyar Házban. Kár lenne kihagyni. Remek hazai kaják lesznek, és persze némi vinkó is érkezik ilyenkor otthonról.
Igen, így mondta, „otthonról”. Mert valahogy ötven év távlatából is Magyarország volt az otthon, a haza, mindennek az eredője. És ez utóbbi mondata számtalan kérdést vetett fel bennem, de nem akartam ezekkel megzavarni vagy megbántani, így inkább a hallgatást válaszoltam.
Időközben a délutáni hőség kiürítette a partot, csak a tenger és a még mindig apró, fehéren habzó hullámok maradtak. Néhány sandpiper madár még átreppent a part felett és mozdulatlanságba dermedt a hatalmas ablak köze.
Otthon ekkor december 24-e volt és már este. Talán már hó alatt állt a kert, a szobákban kigyúltak a gyertyafények, és a fenyőillatú csendben kipirosodott gyermekarcok várták a csengettyűszót, a megváltó születését.
Hozzászólások