A következő napok folyamán egy percre sem kapcsoltuk ki a holografikus tévéket, és növekvő aggodalommal szemléltük, milyen katasztrófát okoznak a földre hullt szilánkok. Az egyik városban földrengés, a másikban szökőár és szélvihar pusztított. Ebből kiindulva nyilván akadhatott a repeszek közt fél méternél nagyobb hullócsillag is, melyekről persze bölcsen hallgattak. Az emberek egy része hanyatt-homlok menekült, a kevésbé érintettek megrohanták a templomokat vagy énekelve, egyházi zászlókat lobogtatva masíroztak az utcákon. Egy nyitott autón kámzsás, álarcos alak, I. Ali szónokolt:

– Bánjátok meg bűneitek, és térjetek vissza az Atyához!

A kocsi mellett vonuló papok, szerzetesek kórusban ismételték szavait.

– Bánjátok meg bűneitek, és térjetek vissza az Atyához!

– Tudom, hogy egyesek szerint hiábavaló, mert nem is létezik. Mások szerint ha létezik, sem hallgat meg többé, mert kegyvesztettek lettünk a szemében. Nem igaz! Sem ez, sem az, testvérek! Isten igenis létezik, és irántunk érzett szeretete sem változott. Bízzatok hát meg benne, és állítsuk vissza közösen a régi rendet, nyugalmat, ahol egyetlen Napóleon és Hitler-féle megtévedt lélek sem uralkodhat felettünk. Ezért mindenkit felkérek dobja el a mundérját, fegy­verét! Nem harcolni kell itt, hanem könyörögni a mindenható Atyához, csak most az egyszer segítsen meg bennünket, mert nagy, nagyon nagy bajban vagyunk, testvérek.

– Látjátok, amit én látok? I. Ali feltámadt, és vissza akarja terelni barikáit az akolba.

– Bárcsak el sem kószáltunk volna onnan egy percre sem! – sóhajtotta édesanyám.

– Különben? Ugyan bizony mi történt volna, ha istenfélők maradunk? Akkor nem árasztanak el a meteorok? Mellesleg honnan tudja Ali vagy bárki más, mit érez Isten irántunk? Beszélt vele, a barátja vagy apostola az Atyának? – igyekeztem a valóság talaján maradni.

– Beszélj vele te, aztán áruld el nekünk is! – gúnyolódott Zsó férje.

– Látod, ez nem is olyan szamárság. Csakhogy nem Istennel, hanem Alival kellene itt beszélni, hadd magyarázza el végre, miért nem működik az É–2-t védő sugárpajzs, továbbá miért kell elhitetni még mindig a világgal, hogy az Édenben, és nem egy jobbára mesterséges bolygón haldoklunk.

– Nos, szerintem sem ártana. Annál is inkább, mert vannak dolgok, amikről csak a xanaxiak, legfőképp pedig Ali meg a Világtanács tudhatnak – értett velem egyet édesapám.

Ali szózata isteni kinyilatkoztatásként hatott a tömegre, és fegyverét, mundérját eldobva egyre többen csatlakoztak Alihoz.

– Látom, felfogtátok, mit kell tennünk ahhoz, hogy újból visszajussunk az akolba. Meggyőződésem, vissza is kerülünk, amint bevonulunk Xanaxba, mely az egyetlen pont az Édenben, ahol még működik a… védőpajzs – jelentette be I. Ali diadalmas mosollyal.

– Éljen I. Ali őszentsége! Irány Xanax, legutolsó mentsvárunk! – ölelkeztek össze az édeniek.

Már nem számított, ki kicsoda: albínó, űrvándor, púpos vagy muzulmán, hiszen valamennyiünket ugyanaz a cipő szorított.

Erős vár a mi Istenünk,
Jó fegyverünk és pajzsunk.
Ha ő velünk, ki ellenünk?
Az Úr a mi oltalmunk.

– Hát nem felemelő? – hatódott meg édesapám. – Valahányszor eltávolodunk egymástól vagy Istentől, előbb-utóbb mindig vissza akarunk térni, és vissza is térünk az akolba, ami újfent azt bizonyítja…

– Hogy van Isten – mondta édesanyám.

– Ja! Ha meg nincs, kitalálunk mi egyet magunknak – gondoltam én, de ezt nem mondtam.

– Nem kellene nekünk is velük tartanunk? – morfondírozott Dzsamilla.

– Fölösleges. Ahogy elnézem, azért még mindig nem akkora a baj, mint amilyennek ezek a helyszíni közvetítések mutatják. Bolygónk nagy része sértetlen, és a technikai berendezéseink is hibátlanul működnek, egyszóval nagyobb a füst, mint a láng momentán – érveltem higgadtan.

– Alleluja! – tapsolt Dzsamilla, Zsó és Zsú egyszerre.

– Tényleg? – fintorgott Zsó férje. – Tehát semmi ok az aggodalomra. Amit itt láttunk, és látunk most is. egyfolytában olyan izé… kacsa, valami olyasmi, mint a H. G. Wells Világok harca műve volt egy Or­son Welles nevű muki rendezésében[1].

– Más szempontból arra már aligha adnám a voksomat, hogy minket, vagy bárkit is beengednének Xanaxba – néztem át a sógor feje fölött hidegen. – Igaz, édesapám?

– Nono, azért ne hasonlítsd össze Krisztiánvárost Xanaxszal. Xanax, az más, az… az óriási terület, ahol több ezer, millió menekült is elférhet – magyarázkodott apa zavartan. – Másrészt az sem éppen mellékes, elsősorban kinek a feladata megvédeni az É–2-t. Nekünk, neked vagy a császárnak?

– Elsősorban? Hát… ezen még nem töprengtem. Viszont miért mennénk Xanaxba, amikor a Terra 144 pajzsa is kifogástalanul működik?

– Akkor meg pláne nem értem, miért akar apa „lelépni” – értetlenkedett Dzsamilla.

– Nem akarok, de muszáj, és csakis akkor, ha eljön az ideje.

– Akkor meg mit hallgatsz a fiadra? Utasítsd a kapitányt, szedje fel a horgonyt azonnal! – kapta fel a fejét Zsó férje. – Vagy szerinted még mindig nem jött el az ideje?

– Nézzétek! Úgy látszik, bevált a jóslatom: senkit sem engednek a városba – szakítottam félbe izgatottan Zsó férjét.

Családom megdöbbenve tekintett a láthatatlan védőpajzs előtt toporgó tömegre.

– Szerencsétlen emberek – szánakozott Zsú húgom. – Vajon hogyan reagál erre majd a szentatya?

– Egyszerű: szétlöveti a pajzsot, és már be is fészkelték magukat Xanaxba – válaszolta agresszív természetű sógorom, és mint mindig, valahányszor begurult, hátrarántotta sötétkék ba­seballsapkáját. – És ez igazságos is egyúttal, elvégre Xanax éppúgy az övék, mint Napóleoné.

– Nem – cáfolt rá édesapám. – Az övéknek övék, de hogy fegyverrel támadjon reájuk? Hát ezt nem hiszem. Egy pap, egy ilyen szent ember sosem tenne ilyesmit, hiszen épp nemrégen szólított fel mindenkit, dobja el a fegyverét.

– Hacsak azért nem, mert nincs is olyan eszköze, amivel nekimehetne Xanax szupermodern pajzsának – találgattam én, mert milyen fegyverrel rendelkezhet egy szerzetessé degradálódott expápa.

(Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Ami óriási riadalmat keltett annak idején az USA-ban, ugyanis sokan élő rádióadásként értelmeztek.

Megosztás

Tweet