Hogy ezért vagy nem ezért, nem tudom, de tény az, hogy valóban nem ostromolta meg Xanaxot, csupán környezeti menekültstátust kért a császártól. Ezt a kérést támogatta Hitler is, aki időközben szintén csatlakozott Alihoz.
– Tündéri! Már csak ő hiányzott! – vesztettem el minden reményem. – Ez az őrült még ha mellőzte is mindeddig, most biztosan beveti a Dolfikát, ha Napóleon véletlenül nemet mond, azzal acta est fabula[1].
– Körülbelül. Mindezt leszámítva, amúgy sem megy semmire, ugyanis ha befuccsol a védőpajzs, az már senkinek, tehát neki sem nyújt védelmet.
– Hopp, erre nem is gondoltam! Akkor lehet, hogy kizárólag szép szóval, Isten áldásával, ajándékokkal stb. igyekszik célt érni?
– Miért, te mit tennél a helyében? Föltéve, hogy időd is volna rá? – dőlt hátra a székén apám fáradtan.
Immár teljes egy hete bámulta ő is meg mi is a 3D-s TV-k holografikus képeit, az egyetlen eszközt, mely összekötött bennünket a külvilággal. Már napok óta nem láttunk mást, mint földrengést, kiáradt folyókat és néhány mérgesen köpködő tűzhányót szépen szóló frázisokkal spékelve: kitartás, testvérek, nyugalom! Még néhány nap és helyreáll az egyensúly. Ezek a mondatok virítottak a plakátokon, ezt zengték a tévék, rádiók, utcai hangszórók, bár érdemben semmi sem változott. És arról sem esett szó egyszer sem, hogyan vélekednek minderről a tudósok, a nemzetbiztonsági és katasztrófaelhárító szerveink. A nyolcadik nap aztán hirtelen kitisztult az ég, és eltűntek a Földet bombázó kő-, vas- és jégdarabok. A bolygó fellélegzett.
– A veszély ezzel ugyan még nem múlt el, bár most már valóban bármikor elhagyhatjuk az É–2-t – nyújtóztattam ki meggémberedett tagjaim. – De, ismétlem, itt még nem tartunk – tettem hozzá gyorsan baseballsapkás sógoromra sandítva.
– Még mindig nem? Akkor miért ragaszkodnak Xanaxhoz továbbra is Hitlerék?
– Ki tudja? Hitleren, de Alin sem könnyű ám elmenni, mert egész más srófra jár az agyuk, sógorkám.
– Pszt, a császár akar beszélni! – intett csendre Zsú húgom.
– Excellenciás uraim, tisztelt édeniek! Most kaptuk a hírt a xanaxi csillagvizsgálóból, miszerint véget ért a meteoreső.
Az emberek akkora üdvrivalgásba törtek ki szerte a világon, hogy Napóleon percekig nem folytathatta a beszédét. Akik netalán kételkedtek benne, most azok is elhitték, hogy amit láttak, nem filmes trükk, sem káprázat, hiszen maga a császár is megerősítette.
– Köszönöm az eddigi türelmet, megértést, de most menjetek haza nyugodtan. A veszély elmúlt, többé nincs mitől félnetek – tévedt Napóleon tekintete Ali magasra tartott kezére. – Felséges testvérem? Úgy látom, szeretnél valamit mondani.
– Igen, szeretnék – engedte le kezét a volt pápa. – Ha nem haragszol.
– Isten őrizz, parancsolj! Tehetek valamit értetek?
– Gloria in excelsis Deo! Dicsőség a magasságban Istennek! Tény, hogy a meteorrajt megúsztuk, de az apokalipszis lovasai még mindig itt dobognak mögöttünk. A föld, nem ijesztgetésként mondom, de még reng, a folyók, sőt, már a tengerek is áradnak.
– Irgalom atyja, ne hagyj el! – vetett keresztet Balambér.
– Hova menekülhetnénk hát, ha nem Xanaxba, mely védőpajzsának köszönhetően mindnyájunknak tökéletes védelmet biztosít.
– Azílum![2] – kiáltotta egy csuklyás szerzetes.
– De testvérek, higgyétek már el végre, hogy a veszély elhárult, az itt-ott előforduló kisebb természeti csapások pedig igazán nem annyira súlyosak, hogy emiatt menedékjogot kelljen kérnetek. Mellesleg az sem éppen helytálló, miszerint a védőpajzs mindnyájunknak védelmet biztosít. Részben talán, de hogy egy egész bolygónak? Ez nem csak túlzás, abszurdum, sőt, momentán már részben sem, mert egyetlen négyzetméternyi szabad helyünk sincs – feszengett Napóleon.
– Szóval minden veszély elhárult – ismételte Hitler epésen. – Valószínűleg ezért van bekapcsolva Xanax körül még mindig a védőpajzs.
– Eh, mit, engedjen be, vagy bevetjük a Dolfikát – fenyegetődzött egy IMSZ-karszalagos katona.
– Ugyan, dehogy vetjük be – intette le Ali bosszúsan. – Bocsáss meg neki, nagy császár, ez az atyafi nem tudja, mit beszél. Mi megértjük, hogy… haragszol ránk, és egyetlen négyzetméternyi szabad hely sincs a számunkra, de…
Most következik az ajándék, Isten áldása vagy átka, attól függ.
– De legalább velük tegyél kivételt! – mutatott a Xanax körül dekkoló tömegre.
– Mi az hogy csak velük, meg hogy haragszik ránk? – vágott a szavába Hitler mérgesen. – Nem harag kérdése ez, hanem a Világtanács által szentesített jogszabály, mely minden menekültnek egyforma esélyt biztosít, ennek értelmében követelem, bocsássatok be minket is.
– Én viszont könyörgök, legalább őket ne hagyd elveszni. Emlékezz Jézus szavára: „Kérjetek, és megadatik néktek. Keressetek, és találtok. Zörgessetek, és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, és aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Vége a színjátéknak. Az ókori római színházakban ezekkel a szavakkal jelentették be az előadás végét.
[2] Menedék(jog).
Hozzászólások