(Régi álmok)
Évtizedek óta először álmodtam gyönyörűt és nyugalmat árasztót, amilyent kívánhat magának az ember.
A visszatérő mozzanatok, iskola-iskola hátán, többnyire bemutató órát tartok, tartanék, ám nem találom az osztályban a gyerekeket, csak az életunt, kritikus tanerők nézik kajánul, ahogy a tanulók után kajtatok. Már a személyzet, takarítók, fűtők is segítségemre sietnek, igyekeznek beterelni a szétszéledt bárányokat az osztályba, megvannak végre hiánytalanul, azonban elfelejtettem, mit is kell ma tanítanom.
Talán szép lassan kikopnak belőlem ezek a rémálmok, helyettük a költözködés, mint alapmomentum kezd elterjedni, meg a végtelen utazás kalandjai.
Nagyon vártam már egy szerelmes álomra, lélekmelengetőre, hogy pozitív töltettel vértezzen fel egy darabka időre, ha már megrögzött álmodó vagyok.
Sikerült, pont mára, külön örvendetes tényként kezelem, hogy két éjszakai ébredés sem szakította meg az álom fonalát, a világ legtermészetesebb módján, ott folytatódott, ahol abbamaradt.
Érdekessége, hogy tekintetek, mozdulatok, gesztusok uralták az álmot, kevés szó esett.
A helyszín egy könyvtár, egymással szemben ülünk egy olvasó asztalnál. Hirtelen döbbenek a közelségre, szégyellem ráncosodó arcom, elhízott testem, hisz közben alaposan betett az eltelt idő, de nyugtázom fölötted is eljárt, le kellett adni a legényes módból.
Szomorúan nézel, kezemért nyúlsz az asztal fölött, nehezen nyújtom a magamét, beteg kézfejem miatt. Bátorításul megszorítod kezem, aztán a szemeimbe nézel. Mi minden vibrál ebben a tekintetben? Öröm, vágyakozás, félelem, szenvedés, csillapíthatatlan szenvedély és reményféle váltogatják egymást.
Érzem a kezed – milyen jó – lélegzek fel, ilyennek képzeltem mindig: nem izzad a tenyered, szorítása pedig erős, határozott, ezért érezhettem a távolság ellenére is annyi éven át, a várakozás hosszú éveiben. Most egy papírlapot csúsztatsz szabad kezembe. Kéred, hangosan olvassam a csupa nagybetűvel írt sorokat. A papíron ez áll szó szerint: – látod, szeretlek, mint az elején, lennél a feleségem?
Jaj – valami elégtétel vagy öröm kapott a szívemhez – na és a család?
Minden rendben, mindenki sorsa elrendeződött, senki felé nincs elszámolni valóm, rajtad kívül a világ megszűnt számomra, eddig is hiányod éltetett, Isten megőrizte lelkemben a szerelmet, a tiéd, ha még akarod.
Persze, hogy akarom, hiszen mindig is éreztem erejét, életben tartott – suttogom – ő az asztal fölött áthajol, hajlott korunkat meghazudtolva hosszan csókolózunk, ebben a csókban az elvesztegetett idő minden szenvedélye egyesülhetett közben én már előreszaladok gondolatban, ez most igen ez most szép, de ha igazán együtt élünk, nyűgeim elpusztítják a kíváncsi vágyakozást, belegondolni is rossz, le kell vetkőznöm, meglátja elhízott testem, sebeim, bosszantani fogja gyakori orvoshoz járásom, a kórházam. Kiábrándítja lassúságom, hajfestéseim, öregkori rigolyáim. Lankad majd figyelme az ezerszer elmesélt, ismerős történeteimen, rám is szólhat, hogy maradjak csendben, mert mi aztán tudjuk mennyit jelent a csend. Felzaklatná, mikor nyakába zúdulna cirkuszi mutatványokban bővelkedő, reménytelenül zilált családi hátterem.
Ő szeret utazni én meg gyűlölök kilépni, hiába hívna – artistaként hintáznék ágyamon, kapaszkodnék az ajtófélfába csak ne csak ne kelljen kimenni semmiféle zűrzavarba!
Maradjunk így ebben a felemás, boldog állapotban, – éld a magad életét, de gondjaid gondolataid elől sosem zárkózok el. Ezer ember szerelmével szeretjük egymást, ezt az érzést pedig csak végtelen szabadságunkkal tarthatjuk életben.
Csak gondolom ezeket, mosolyogva hátrálsz egy láthatatlan ajtón kifelé.
*
Krimiszerű.
Valamelyik állomás felé utazok egy autóbuszon. Két rossz kinézetű férfi, egy fiatalabb és egy idősebb kövérkés nagyon gyanusan viselkednek. Még az állomás előtt elszedik az utasoktól értékeiket, tőlem nem tudnak semmit sem zsákmányolni, mert nem viselek ékszereket, pénzem is alig, egy mobiltelefonom van, a kórházba szoktam bevinni, hogy utolérjenek az érdeklődő rokonok, ismerősök.
Látok mindent, a férfiak a rendőrautó szirénájának hallatán meglépnek. Nemsokára hatalmas váróterembe kerülök, ahol egy seregnyi rendőr keresi a rablókat. A rablók arcképét óriás transzparenseken hordozzák körbe a nyüzsgő, fecsegő utazóközösség előtt, eközben mikrofon segítségével adják tudtunkra, hogy régóta keresett bűnözőkről van szó, akik lelkén több gyilkosság is szárad. A kirabolt emberek nem mernek beszélni, közben képbe kerülnek a bűnözők is, áldozatokat keresnek, őket megfojtják egy félreeső sarokban.
Úgy teszek, mintha nem látnám őket, belül valójában nagyon félek, nem a haláltól, hanem a helyszíntől és a halálnemtől, hogy emberek és alkalmatlan rendvédelmezők között kell bevégeznem. Nyugalmat erőltetek az arcomra, hátha elterelődik a figyelmük, lehet hogy elkerülnek, így elkerül közeli végzetem.
Az egyik megfojtott öregasszony (a koronatanú) ölebe nyüszít a lábaimnál, talán új gazdát remél személyemben. Ezzel a kétségbeesett hangözönnel elárulhat, mindegy, gondolom magamban: jöjjön aminek jönnie kell. Befogom a számat, nem kiáltok segítségért, felhúzódok egy sarokpadra, fejem alá gyűröm a dzsekimet, betakarózok egy vékony pléddel és nem veszek tudomást a hatalmas váróterem történéseiről. Szeretném átaludni a várakozás hosszú óráit. Néha-néha kikukucskálok a pléd alól, meglepetésemre a fiatalabb rabló a lábaimhoz kucorodó kutyát simogatja, majd figyelmesen igazgatja a takarómat. Találkozik tekintetünk. A férfi tekintete békésnek tűnik. Megúsztam volna a kalandot, amiért nem árultam el? – ezzel a pillantással ébredek.
*
Takarítok egy úri családnál. Zavar, hogy nézik, hogyan dolgozok – mondogatom egyre nyugodtan elmehetnek, hiszen eddigi takarítási munkámért minden családtól csupa jót és elismerést kaptam.
Ők, a férj és a feleség csodálkozva néznek egymásra. Visszafordulnak, hát a politúros szekrényen foltokban csillog a tisztító folyadék helye. Próbálok a helyzeten javítani és a megítélésemen, sebtében dörzsölni kezdem a foltokat.
Hozzászólások