Mikor a költő szerelmes lenne
-de gyáva-
és nem áll ellen a fegyelmezetlen vágynak,
talál egy arctalan arcot,
vagy testtelen embert
papírmaséból,
akit becéz magának,
míg bele nem fárad.
Mint gomolyagba puha macska
belebújik,
mindent kifordít,
majd azt is tagadja.
Játszik az éjjel,
játszik a nappal,
esőt énekel fénylő sötétben,
szívét szemérmetlen kitakarja.
Öleli kedvesét utcányi karokkal
apró vonásokat festve rá
innen-onnan kikevert színekkel –
hogy felismerje,
ha szembejönne valahonnan.
Szavakat ad szájába,
replikákat,
képzelt lelki patáliákat –
de pegazusa megáll,
a testnél visszahőköl.
Leteszi fegyverét minden hasonlat.
A megrajzolhatatlan égre felhőket hurcol a szél
-más ne lássa-
csupán a szó, a dal, a zene, az elme, a lélek,
a szív dominál –
Így meg az egész – mondanád,
kicsit ér,
mint zöld fűben a sárga pipitér.
De – mondom neked én,
bizony,
az egész mezőt betakarja!

2019. március 9.

Megosztás

Tweet