Szomszédasszonyom szól, hogy lenn az utcán két kisfiú kenyeret árul, magamra kapok egy mellényt és rohanok le a lépcsőn, szomszédasszonyom lifttel száguld, de a ház előtt megvár, együtt sietünk a fiúk felé. Érdekes módon, mintha a vaszari árokparton lenne a „kenyérbolt” az ide leterített damaszt terítőn sorakoznak a friss, illatos kenyerek, melyek formája, nagyság változó, azonban a színük szép sárgásbarna, mindegyik olyan gusztusos, hogy nem tudok választani. A kenyereket gyorsan elkapkodják be kell érnem a legkisebb, nyomott oldalú utolsó megmaradt darabbal.
***
Visszatérek a múltba, akkori szerelmem megöregedett, de olyan örömmel fogad, mint közös időnk során, nem húzódok el előle, nem riaszt a nagy korkülönbség, nem zavar, hogy svájci sapkáját egészen a szemöldökéig lehúzza, de szemeiben látom a régi fényt. Szavak nélkül, kézenfogva indulunk sétálni az óvárosba. Amerre elhaladunk, megfordulnak utánunk a járókelők, mint régen, csodálkoznak ritka párosunkon, mi pedig tudomást sem veszünk a bámész emberekről – a helyi pályaudvaron kötünk ki, békében búcsúzunk el, a vonatablakból integetek, de a sapka egészen eltakarja az arcot, aztán már a távolodó hátát látni, míg a sötétségbe veszik előlem. Szomorú vagyok, mert tudom, hogy csak miattam támadt fel halottaiból.
***
Csak zavaros színfoszlányok maradtak a hosszúnak tűnő álomsorozatból, meg a színek mögül feltörő hangok, ám ezek is rémisztőek, mintha puskaropogás, dudálás, tülkölés mellett futó tömeg cipőkoppanásai is egyre erősödnének. Ez az álom különösen belém ivódott, hiszen nem voltak szereplői – nem volt eseménye, csupán színek és hangok képezték és tették emlékezetessé.
***
Nagyon vágyódom Vaszarra a szülőfalumba, hogy testvéreim és a temető közelében lehessek ahol felmenőim nyugszanak.
A faluban elég sok az eladó ház, mivel a fiatalok elpályáznak munkahely közelében szeretnének élni. Kinézem magamnak a Volcsányi házat a mi utcánk másik oldalán a domb legmagasabb pontján, azzal hogy innen minden fontos falusi történést és nem utolsó sorban még a gyönyörű vaszari tájat is láthatom. Fel is kapaszkodok a meredek lépcsőkön, hogy megállapodjak Józsi bácsival, a környék legjobb suszter-mesterével, aki gyakran varrta meg szandálom gyorsan szakadó pántjait, később pedig megsarkalta törpetűsarkú cipőimet potom áron. Fújtatva állok a kerítés előtt, lakat van a kapun, bosszankodok is feledékenységem miatt, hiszen Józsi bácsi régen elköltözött Komlóra a lányához, nem sokkal később pedig az élők világából is…
***
Erika menyem telefonál, hogy lejön hozzám, fél óra múlva ideér. Gyorsan összerámolok, nyugodt vagyok, legalább nem kell főznöm, mert tegnap rengeteget főztem. Erika csenget, csodálkozom, hogy gyerekkocsival érkezik, hiszen Olivér és Emily már az óvodában vannak. Meglepődésem határtalan, gyönyörű féléves forma kisfiút emel ki a kocsiból, a gyermek gyönyörű és békésen mosolyog a sötétkék overallból. Nézem és gyönyörködök benne, nem merek az előzményekről kérdezni, csupán a nevét szeretném megtudni. E. azt mondja még nem választottak nevet, csak becézik Picurkának, Öcskösnek. József nem tetszik? – kérdezem a menyemtől, dehogynem, válaszol, hiszen kihalófélben levő régi név ez, napjainkban pedig ritka, mint a fehér holló. Még sok érdekes név van köztük a martin is az, majd otthon megbeszélik, mondja a menyem. A névtelen, nyugis unoka pedig egyfolytában mosolyog…
Hozzászólások