Történetem a távoli múltban játszódik, még a televízió elterjedése előtt, amikor a kis faluban, ahol szüleimmel éltem, ápolták az emberi kapcsolatokat. A rokonok, barátok időnként összejártak, beszélgetéssel, rádióhallgatással múlatták az időt. Főleg a hosszú téli estéken, amikor jólesett behúzódni a meleg szobába, kályha mellé.
Olyankor anyám mindig sütött valamit, igen finomak voltak a pogácsái és más aprósüteményei, amelyekkel kínálta a vendégeket. Elővették a féltve őrzött kávéscsészéket, és kávé illata töltötte be a szobát. A kávé luxuscikknek számított a mi szerény kis háztartásunkban, mindig nekem kellett beszerezni. Tudtam jól, hogy a harmadosztályú kávét kell kérnem a boltban, felismertem zöld-barna csomagolását, és én daráltam meg, szintén ott, a boltban. Minden lehullott szemre ügyelnem kellett, egy sem veszhetett el a drága kincsből.
A hatvanas évek legelején jártunk, amikor csak egy szobát tudtunk fűteni télen, a nagy sárga cserépkályhával, amihez olyan jó volt hozzásimulni, még akkor is, ha néha szinte égette a bőrömet a forrósága. De én állandóan fáztam, kezem-lábam jéghideg volt, és a kályha csak úgy ontotta magából a meleget.
A Nagyapa építette kőház utcai frontján volt ez a szoba, hatalmas nagy ablakokkal, padlóval, amelynek rajzolataiba, a fa erezetébe rengeteg izgalmas dolgot lehetett beleképzelni. Maga a szoba az én gyermeki fogalmaim szerint hatalmas, valójában átlagos méretű helyiség lehetett. Már rég lebontották a házat, csak emlékeimből tudom előhívni a képeket.
Télen, amikor jöttek a vendégek, ott ültek le, és én a kályha közelében játszottam a babáimmal. Így aztán, bár látszólag el voltam foglalva a játékaimmal, valójában tágra nyitott fülekkel figyeltem a felnőttek beszélgetését. Hallgatóznom sem kellett, hiszen nem volt saját szobám, ahová illedelmesen elvonulhattam volna.
Néha, főleg, amikor a számomra tilalmas és titokzatos politikáról beszélgettek, váratlanul németre váltottak, amiből egy mukkot sem értettem, és kirekesztettnek éreztem magamat.
Voltak olyan témák is, amelyeket a számomra ismerős anyanyelvemen tárgyaltak meg, de ezek sem az én füleimnek való dolgok voltak, ilyenkor szinte láthatatlanná válva figyeltem, hisz tudtam, nem árulhatom el magamat azzal, hogy kérdéseket teszek fel a felnőtteknek. Így történhetett meg, hogy évtizedeken át úgy raktározódtak el bennem ezek a történetek, ahogy kisgyermekként hallottam őket. Egy hét-nyolcéves kisgyerek fantáziája, amely ugyan jóval élénkebb volt kortársai fantáziájánál, úgy illesztette egymáshoz a mozaikokat, olyan értelmet adott nekik, ami az ő fogalmai szerint kerek egész történetté állt össze.
Mélyen hívő és templomba járó szüleim és barátaik némi megbotránkozással, néhányan megértő szeretettel beszéltek közös ismerőseikről, a faluban élő házaspárról, akik közül a férfit egymás között csak úgy emlegették, hogy a „kiugrott pap”.
Jól emlékszem, milyen csodálattal, és leplezetlen kíváncsisággal bámultam mindig azt a szép magas bácsit, akit elképzeltem, amint hosszú fekete reverendájában kiugrik valahonnan jó magasról! A sok fekete ruhaanyag kavargott körülötte, lábán hosszú fekete harisnyát viselt harisnyakötővel, s ő csak szállt, hatalmas ugrás volt! Mire földet ért, a reverenda valami csoda folytán fekete öltönnyé változott, mert én már csak abban láttam mindig István bácsit.
Évek teltek el, mire megismertem a valódi történetet, és még akkor is csodálatot éreztem szereplői iránt.
A fiatal özvegy rendszeresen járt szentmisére egy belvárosi plébániatemplomba, és gyónni, áldozni is szokott. A gyóntatófülkében térdelve, bűneit megvallva csak egy szempárt látott, és egy kellemes férfihangot hallott, minden más takarásban maradt. Ő azonban a penitenciaként kirótt imádságok elmondása után is sokszor gondolt a fiatal papra, olykor egészen meleg érzelemmel, hogy aztán egy napon ezt az érzelmes odafordulást is meggyónja neki. Jól ismerték egymást, hiszen családjának lelki gondozója volt a férfi, akinek együttérzése, embersége nagyon sokat segített neki, hogy képes legyen elviselni a férje elvesztése miatt érzett gyászt.
Fiatalon maradt özvegy, még a harmincadik életévét sem töltötte be, amikor a férje váratlanul meghalt egy balesetben. Néhány éves házasok voltak csupán, gyermekük sem született még.
Senki sem tudta, hogyan történhetett, de a szép fiatal özvegy és az elhivatott pap között szerelem szövődött, s ezt a feloldhatatlan konfliktust a férfi úgy oldotta meg, hogy lemondott hivatásáról, és civil foglalkozást választva tanár lett, majd feleségül vette Zsuzsannát.
Ezért nevezték őt kiugrott papnak.
Szüleim beszélgetéséből én kisgyermekként annyit érzékeltem, hogy a szép fiatal néni, és a magas, kissé őszülő bácsi, a férje, akiket néha én is láttam a faluban, valami tilalmas dolgot művelhettek. Efelől megoszlottak a vélemények: volt, aki az asszonyt hibáztatta, mert az elcsábította volna István Atyát, mások szerint pedig senki sem követett el bűnt, hiszen a mindent elsöprő szerelem legalizálta tettüket. Gyermekként hajlamos voltam az utóbbi véleményt elfogadni, különösen, mert ahányszor csak láttam őket, mindig úgy éreztem, figyelemmel és szeretettel viselkednek egymással. Így aztán én semmi kivetni valót nem találtam bennük. A fehér falú kis ház, amelyben laktak, Zsuzsa néni öröksége, különösen tetszett.
Mire megértettem a történetet, ők már nem éltek ott, elköltöztek a közeli kisvárosba, ahol mindketten találtak munkát, és ahol semmit sem tudtak az előéletükről.
*
A rendetlen apáca meséje szintén szüleim és barátaik elbeszélései nyomán bontakozott ki előttem, ugyancsak az elhallgatások, a szégyen és a vágy határán játszódó történet volt.
Kálmán Atya és Édesapám jó barátok voltak, még a háború előttről ismerték egymást, és bár nem egy településen éltek, évente többször is találkoztak, meglátogatták egymást. Apám gyönyörű hangja, és az a tény, hogy autodidakta módon megtanult orgonálni, tovább mélyítette barátságukat.
Szerettem elkísérni apámat a templomba, amikor gyakorolt, pontosabban kiváltságnak számított, ha vele mehettem. Szigorú feltétele volt, hogy nem beszélhetek, amit elég nehéz volt betartanom, hiszen apámmal a világon mindenről lehetett beszélgetni, türelmesen válaszolt véget nem érő kérdéseimre is. Kivétel volt ez alól a gyakorlás, mert akkor csendben kellett maradnom. De megérte! A félhomályos templom karzatán állva a magasból nézhettem le a több sebből vérző, szenvedő szentek képeire, amelyektől, ha lentről láttam őket, valósággal rettegtem.
Ezeknek a csendes gyakorlásoknak köszönhetően olyan negyedikes korom táján egyszerre tanultam meg a komor egyházi énekeket és az úttörődalokat. Válogatás nélkül dudorásztam is őket, igaz, nem mindig a megfelelő helyen. Megesett, hogy a „Midőn az ég és föld meg fognak indulni” – kezdetű gyászéneket az őrsi gyűlésen kezdtem el jól hallhatóan énekelni, míg a „Mint a mókus fenn a fán” a templomi hittanórán jutott eszembe. Mindkettő az életem része volt, és nem értettem a felnőttek felháborodását!
Annunziata nővér Kálmán Atya házvezetőnője volt. Mindig sötét ruhában járt, még nyáron is, ritkán mosolygott, és én, bár velem mindig kedvesen viselkedett, valamiért kicsit tartottam tőle.
A felnőttek beszélgetéseiből tudtam, hogy Annunziata nővér korábban apáca volt, és amikor a rendeket feloszlatták, ő rend és munka nélkül maradt. Sehol nem tudott elhelyezkedni, pedig zenetanári diplomával rendelkezett, nevelőnőként is dolgozhatott volna, de kénytelen volt elmenni gyárba, segédmunkásnak. Sok megaláztatás érte őt, s ekkor vette magához Kálmán Atya, házvezetőnőnek.
Ettől kezdve nagyon sajnáltam szegény Annunziata nővért, mert tapasztalatból tudtam, milyen rossz dolog rendetlennek lenni! Milyen az, amikor az embert állandóan nyüstölik, hogy rakjon rendet! Mit tudtam én akkor arról, hogy a korai szocializmus egyik első dolga volt megszüntetni az apáca- és szerzetesrendeket, és szélnek ereszteni több ezer jól képzett, művelt embert, férfiakat és nőket!
Kálmán Atyára pedig úgy gondoltam, mint egy hős lovagra, aki megmentette az életét, menedéket nyújtott neki, igaz, ezzel egész életre szóló szolgálatra is ítélte, amelyből nem lehet nyugdíjba menni sem.
Szintén évtizednyi időre volt szükségem, míg megértettem, hogy kettőjük között sokkal több volt egyszerű munkakapcsolatnál, de a külvilág felé csak így lehetett kommunikálni, elfogadhatóvá tenni. Több évtizedet éltek le együtt, közben időnként újra meg újra fel kellett építeniük az életüket, mert Kálmán Atyát minduntalan áthelyezték, egyre kisebb és eldugottabb településekre. Apám korai halála után elveszítettem a kapcsolatot velük, nem tudom, mi lett a sorsuk. De kora gyermekségem titkai között előkelő helyen állnak még ma is.
Hozzászólások