A vasúti étterem füstös volt, benne a levegő kibírhatatlan. Az ételszagok azonban ingerlőek, a gyomornedvek győztek, így már nem tudtak visszafordulni.
A két srác átutazóban volt a városban. Ebben a nyári melegben a Balatonra igyekeztek, csak lekésték a korábbi vonatot. A következő egy óra múlva megy, addig legalább megisznak egy jó hideg sört, indokolták az idő eltöltését. Kovács Miklós és Suhajda Feri már három éve ismerték egymást. Ott a gyárban lettek barátok. Kovács Szolnok környékéről származott. Zömök, kerek képű, nyugodt fiú volt, szerette a hasát, ez meg is látszott rajta. Suhajda azonban szinte az ellenkezője. Vékony és alacsony. Izgága embernek nevezték a gyárban, de ezzel ő nem sokat törődött. Mind a ketten a lakatosműhelyben dolgoztak. Olyan karbantartóféléknek nevezték őket. Ha meghibásodott valami, mentek és gyorsan megjavítottak mindent. Az utóbbi két évben, sokat voltak együtt, még a szabadság idejére sem hagyták el egymást. Így volt ez most is.
Kovács szájában összefutott a nyál, amikor megérezte a sült burgonya illatát. Ez volt a kedvence. Kicsi korában, ha beteg volt, az anyja lábadozását látva, megkérdezte: – Mit akarsz enni kisfiam?
Kovácsnak csak egy válasza volt: – Húslevest és sült krumplit.
Ettől mindig talpra állt.
Most válogattak, melyik asztalhoz üljenek. Mindegyiken koszos volt a terítő. Az egyikről látszatra úgy tűnt, mintha valamilyen csoda folytán, megóvták volna a vendégektől. Kovács szerint, az ő tiszteletükre rakták fel. Helyet foglaltak. Mellettük, egy másik asztalnál, két nő ült, olyan egy ívásúak lehettek a két sráccal, nem több mint húsz, huszonkettő. Érdeklődve nézték az új vendégeket. A szőke teltebb, nagy mellekkel, rajta feszes, barna pulóver, a barna hajú, aki egy fejjel még ültében is magasabb volt, kivágott, világos nyári ruhát viselt.
– Na, mit szólsz? – kérdezte az egyik nő a másiktól. Az elbiggyesztette a száját, nem szólt, csak a fejét ingatta, mintha azt mondaná: – Megjárja!
Suhajda az étlapot kezdte tanulmányozni. Kovács egy kicsit idegesen tekintett körül. Nem volt most semmi kedve ezzel a két nővel barátkozni, pedig érezte, kikezdenek velük. Karjával megbökte Suhajdát.
– Óvatosan figyeld a lányokat!
– Miért?
– Tudod, olyanok. Vigyázni kell velük.
– Milyenek? – kérdezte Suhajda értetlenül.
– Könnyen a nyakunkba varrják magukat.
– Ne foglalkozzunk velük – legyintett Suhajda és feltette a kérdést: – Mit eszünk?
Kovács is végig futotta az étlapot. Ebben igazán gyakorlata volt. Különös érzékkel tudta, a cifra elnevezésű ételek közül kiválasztani azt, amelyiknek a külső megjelenése és majd megkóstolva, íze is, a hazai ételekre emlékeztette.
– Főúr! – intett Kovács egy rövid mozdulattal.
– Tessék, kérem! – fehér kendős, kopasz pincér állt az asztaluknál. Olyan öregnek látszott, mint a vasúti étterem, minden berendezése, de állta a megpróbáltatást.
– Kérnénk két erőlevest és két flekkent – mondta Kovács, kezében tartva az étlapot, mint egy kinyitott újságot. Közben oldalra nézett, a két nőre.
– Italt, mit parancsolnak? – csavarta a szavakat a pincér, ügyelve az udvariasságra.
– Mit iszunk?
– Sört!
– Jó, két korsó sört!
– Igen, két korsóval! – nyugtázta a pincér egy rövid meghajlásfélével.
– És egy fél erőset is, cseresznyét! – szólt oda a szőke, teltebb nő, a szomszéd asztaltól. Felállt és a világ legtermészetesebb mozdulatával, átült Kovácsékhoz. Nem volt zavarban. Még ő mosolygott fölényesen, a két fiú döbbent arcát látva. A pincér először értetlenül, majd kérdően nézett Kovácsra, de Suhajda lett hamarabb kész a válasszal:
– Kísérővel együtt! – szólt oda a pincérnek.
– Ugye nem haragudtok, hogy átültem ide? – kérdezte a szőke nő és kitartóan mosolygott.
– Nem! – válaszolta Kovács. Tudta, itt most mást nem lehet tenni, mint folytatni a megkezdett játékot és egy alkalmas pillanatban, kilépni. Feltéve, ha nem a nő lép ki előbb. Erre vigyázni kell! Biztatta is önmagát az óvatosságra. Összenézett Suhajdával és érezte, a szemükkel értették egymást.
Kovács a botrányokat nem szerette. Nem akart jelenetet csinálni. Egyelőre hagyta a megkezdett játékot a maga menetében folyni.
– Gyere vissza, Zsuzsa! – intette a barna hajú és ivott a söréből.
– Nem! – mondta a szőke. – Jól érzem magam két ilyen szépfiú társaságában – illegette is egy kicsit magát, amint beszélt.
A barna hajú nő a rendreutasítással biztosan arra számított, áthívják a fiúk, mivel ketten vannak. Most azonban tévedett. Őt is a pokolba kívánták.
– Megéheztetek? – érdeklődött némi kíváncsisággal a szőke nő.
– Amint látod! – mondta nyomatékkal Kovács.
– Nem véletlenül jöttünk ide – kötekedett Suhajda.
– Én is éhes vagyok! – jelentette ki a nő, egyszerű természetességgel.
– Még csak ez hiányzott! – hördült fel önmagában Kovács, de megpróbálta visszatartani gyülemlő indulatát.
– Valami finomat ennék – folytatta a szőke és megigazította pulóverét. Jól látszott, hogy nem visel melltartót.
– Késő van már, nem sok jó található az étlapon – próbálta lebeszélni Kovács a nőt és csak arra gondolt, hogy ő mennyire éhes, de így, ebben a huzavonában talán lőttek étvágyának.
– Azt akarod, hogy éhezzek?
– Ezt nem kívánhatom tőled!
– Ti mit fogtok enni?
– Biztosan összefut a szádban a nyál, ha megmondom – játszott a szőkével Suhajda. – Sertés flekkent!
– A sertéshúst nem szeretem! – mondta, és két oldalra ingatta a fejét.
– Ilyen válogatós vagy?
– Nem mindenben…
– De a húsokban, igen.
– Van amikor nem válogat az ember!
A pincér hozta a sört, a levest, később a húst, burgonyával. Melegen párolgott, friss sütés volt. A pirospaprika megolvadt a hús tetején. Suhajda nagyot nyelt. A szájában érezte a hús és a burgonya ízét. Most döbbent rá, milyen éhes.
– Igyunk! Egészségetekre! – mondta a szőke, felvette az asztalról poharát és egy kurta mozdulattal, magába öntötte az italt. A szeme sem rebbent, látszott, hogy nem volt erős számára, valószínű hozzáedződött már.
– Bocsánat! Rendőrség! Kérem az igazolványokat! – csattant a barátkozásba a hirtelen felszólítás. Két, polgári ruhás ember állt az asztaluknál. Mutatták fényképes igazolványukat. – „Razzia!” – futott át Kovács agyán a gondolat: Körülnézett, az ajtóban egyenruhás rendőr állt. A szőke Zsuzsa zavartan kotorászott táskájában. Suhajda személyiét vette el először a szürke kalapos nyomozó.
– Hol lakik? Állandó lakása? – kérdezte, rutinos egyszerűséggel.
– Dévaványa.
– Mit keres itt? – szólt az újabb kérdés.
– A barátommal – és Kovácsra mutatott. – Átutazóban vagyunk. Megyünk a Balatonra – felelte Suhajda.
A nyomozó még egy darabig lapozgatta az igazolványt, oda-vissza, úgy tűnt, mintha a lapok között is keresne valamit, majd visszaadta.
– Köszönöm! – nyugtázta röviden.
Kovács személyijét megnézték, nem sokat keresgéltek benne, másodpercek után szó nélkül visszaadták.
A szőke Zsuzsa, még mindig kotorászott a táskájában, szinte eredménytelenül.
– A hölgy önökkel van? – kérdezte a nyomozó.
– Igen… – Nem!… – bizonytalankodott válaszában Kovács és zavartnak látszott.
– Igen, vagy nem? – kérdezett vissza a nyomozó és felemelte hangját, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak.
– Nem vagyok velük, csak ide ültem, egy kicsit beszélgetni – segítette ki, látszat zavarából Kovácsot a szőke nő. Átnyújtotta igazolványát és várt. Merész kihívással nézett a rendőrre. Tudta, kérdezni fogja. A kalapos lapozgatott az igazolványban, elölről hátra, majd visszafelé.
– Elvált?
– Igen!
– Hol lakik?
– Pesten, a hatodik kerületben.
– Milyen utca?
– Csengeri.
– Hány éves? Mikor született?
– Hatvanöt, október három.
– Most hol dolgozik?
– Kosárfonó kátéeszben.
– Mióta dolgozik ott?
– Két hete.
– Azelőtt hol dolgozott?
– Újpesten a Pamutfonóban.
– Miért változtat olyan sűrűn munkahelyet?
– Mindenütt sok a probléma, kevés a pénz, vagy egyéb dolgok. Tudja, hogy van ez – érvelt a szőke, kissé zavartan.
A detektív egy darabig gondolkodott, végignézett rajta és visszaadta igazolványát.
– Magát már többször megtaláltuk itt, társaságokhoz szegődve. Nem ajánlom, hogy még egyszer találkozunk! Nem lesz ennek jó vége! – mondta a nyomozó és tovább lépett egy másik asztalhoz.
Kovács és Suhajda kissé döbbent arccal, egymásra néztek. A szőke Zsuzsa közömbösen kotorászott a táskájában, majd felnézett a fiúkra.
– Köszi a vendéglátást! – mondta. – Legközelebb összeismerkedünk. Sziasztok! – felállt, olyan könnyed mozdulattal, mint amilyennel odaült, visszasétált a barna hajúhoz. Közben gondosan ügyelt járására, kicsit megbillentette csípőjét, jól látszott kemény, kerek feneke.
A fiúk csak ültek, némán az asztalnál. Suhajda törte meg a szótlanságot.
– Együnk! – mondta röviden és némi mohósággal vágni kezdte a húst, a villára burgonyát szurkálva. Kovács is követte.
A rendőrök befejezték az igazoltatást, és csendben távoztak. Suhajda fizetett a pincérnek, közben többször megnézte óráját.
– Most kell indulnia a vonatnak! – figyelmeztette Kovácsot. Közben megszólalt a hangosbemondó. Recsegett, alig lehetett valamit érteni, a Balaton megnevezés azonban többször is elhangzott benne, meg az ötödik vágány.
– Ez az, gyere! – indítványozta Suhajda.
Felkapták csomagjaikat, távozóban még egyszer a két nőre pillantottak. Kovács a kezével is intett, a szőke hasonló mozdulattal nyugtázta az üdvözlést. Lépcsőkön le, lépcsőkön fel, kissé zihálva értek a megjelölt peronra, amely üresen állt a pályaudvar közepén. A távolban, a Balaton irányában, látszott egy vonatvége, amely egyre kisebb lett.
– Ez elment! – nyugtázta Suhajda.
Kovács dühösen járkálni kezdett, a nála lévő táskát lecsapta a peronra.
– Szétverem annak a szőkének a képét! – mérgelődött tovább.
– Hagyd a fenébe! – csitította Suhajda.
Kovács még egy darabig járkált a peronon. Ahogy telt az idő, úgy csendesedett lépteinek kuszasága, majd kisebb séta után megállt Suhajdával szemben. Egyszerű hanglejtéssel tette fel a kérdést: – Tetszik neked a barna?
– Tetszik!
– Akkor a tied, enyém a szőke! Gyere!
Indultak vissza a vasúti étterembe, ugyan azon lépcsős, kanyargós úton, melyen ide futottak. Kovács csak a szőke, formás alakjára gondolt. Suhajda fel volt villanyozva, látszott arcán, a nagy kaland lehetősége. Mosolygós arccal léptek be, a továbbra is füstös helyiségbe. Keresték a két nőt. Az asztal üres volt, ahol az előbb ültek. Kovács vette észre először a szőkét, aztán a barna hajút. Két férfi társaságában, éppen ittak, távol a bejárattól.
Hozzászólások