A gyárban
A szakmunkás-oklevél megszerzésével párhuzamosan el kellett hagynom a kollégiumot, és ugyancsak egy ismeretség révén (Iza néni segítségével) felkerültem albérletbe a Gellért-hegyre. Egy diplomata családhoz mentem lakni, ahol megkaptam a cselédszobát.
A gyárban hamar feltaláltam magam, és szabadidőmben kijártam a Római-parti GVM üdülőbe evezni. A túra szakosztály aktív részese lettem, és sporttársaimmal rendszeresen túraversenyeken és szigetkerüléseken vettem részt. A Ganz-gyárban lévő állapotokat, a műhelyt és az embereket ismerve írtam meg a szellemi vetélkedő című írásomat.
Szellemi vetélkedő
A Jubileumi Park egyik pavilonját – ahol most koncerteket tartanak – az egyik legöregebb Ganz műhelyből alakították ki. Az 1960-65-ös években itt dolgoztam, mint vasesztergályos segéd. Két éve, 2005-ben sétálgattam a volt gépműhely területén. Láttam, hogy a régi darut is meghagyták, és szinte éreztem az egykori műhely atmoszféráját. Önkéntelenül a csarnoknak arra a részére mentem, ahol az esztergapadom állt.

Lehajoltam és észrevettem, hogy az egyik tőcsavar, dacolva az átalakítással, szerényen ugyan, de 5-10 méterre kiállt a földből. Elmerengtem. Visszajött az elmúlt életem Ganzban eltöltött darabja. A félemeleten kialakított kávézóban leültem és a múlt megjelent. Egyszerre csak éreztem, hogy a Klement Gottwald villamossági gyárban, az öreg Ganz villany gépjavító műhelyében állok, az esztergagépem mellett és éppen egy marógépbe való tengelyt esztergálok.
Mivel esti gimnáziumba jártam, szerettem volna egy teljesítménybértől mentes munkahelyet, mert az esti tanulás éjszakai munkát jelentett. A műhely szakmunkásgárdája megbecsült és jó szakemberekből állt. A hatalmas gyár gépeinek tervszerű karbantartását, felújítását végeztük. A műhely esztergályos részlege 18 fiatal szakmunkást foglalkoztatott és 2-3 öreg szakit. Én hamar megtaláltam velük a hangot és a szabadidőm jelentős részét is velük töltöttem.
A műhely szakmunkásai szintén órabéresek voltak. A Klement Gottwald munkásőr zászlóaljának jelentős része a műhelyünkben dolgozott, mert mivel órabéresek voltak, így különösebb anyagi veszteség nélkül el tudtak menni gyakorlatozni – munkaidőben.
Meglehetősen baloldali volt a műhely. Erős pártszervezet volt és az osztályharcot is komolyan vették.
Én osztályidegenként – egy Horthy ezredes fia voltam – éltem közöttük, múltamról a műhelyben nem tudtak. Elfogadtak a munkám miatt és szerettek. A műhelyt ketten takarították, Pista bácsi, az öreg paraszt és gróf Károlyi István, a károlyi grófok egyenes leszármazottja, egy csendes, szolid, szemüveges fiú – talán 22-23 éves lehetett. Az egyik nap a művezetőm állt meg a gépem mellett és a következőket mondta: – Árpi, menj be Kovács elvtárshoz, a műhelyfőnökhöz, Hargitai elvtárs beszélni akar veled.

– A jövő hónap végén II. kerületi szellemi vetélkedő lesz – mondta a főnök –, és mi arra gondoltunk, hogy maga és ez a sepregető gróf gyerek képviselje a gyárat. A vetélkedő a Szakszervezetek II. kerületi Székházában lesz megtartva.
Megkaptam a témákat, amely irodalom, történelem, filmművészet, színház- és gyártörténeti kérdésekből állt.
Kifelé menet az irodából Feri bácsi, az öreg párt veterán melós, utánam szólt. Árpi, aztán ne hozz szégyent ránk. Te a mi fiunk vagy!
Az elkövetkező másfél hónap kemény munkával telt el. A műhelyben is sok volt a munka, az esti gimnázium tananyagán és a vetélkedő várható kérdésein is kellett dolgoznom.
A versenyt a kerület gyárainak, hivatalainak, szövetkezeteinek fiataljai részére rendezték Május 1. tiszteletére és a szocialista brigádmozgalom erősítésére. Kerületi szinten több száz fő indult a versenyen, részben kijelöléssel – ez történt nálunk –, részben előválogató versenyek megtartásával. István a „sepregető” gróf fiú gyakran megállt a gépemnél és megbeszéltük az egyik vagy másik kérdést, amelyet mindketten nehéznek éreztünk.
Elérkezett a verseny napja, a Művelődési ház zsúfolva volt a versenyzők kollégáival, rokonaival, továbbá a pártbizottságok és a KISZ-bizottságok küldötteivel. Mi, a delegált versenyzők, több sorban ültünk. A színpadon két játékvezető tette fel a kérdéseket, sorba menve a versenyzőkön. Három rossz válasz után kiesett a játékos – mintegy 25-30-an versenyeztünk. A kérdések nem voltak egyszerűek, de gimnáziumi anyag birtokában, a napi sajtó olvasásával és a rádió rendszeres hallgatásával meg lehetett rájuk adni a választ.
Egy óra elteltével hárman ültünk a színpadon. Egy ismeretlen fiú, a „sepregető” gróf és én. Jött a kérdés, az ismeretlen megválaszolta, a gróf úr kiesett, én tudtam a választ.
Végül is a második helyezett lettem. Amikor visszaültünk a helyünkre, Feri bá, a veterán megszólalt: örülök, hogy megelőzted a grófot, látod egy munkás fiatal is tud győzni, örömmel vettük tudomásul az ifjú munkás győzelmet.
Nem szóltam egy szót sem, de elszégyelltem magamat, amiért úgy döntöttem, hogy a gépjavítóban nem mesélem el, milyen családból jöttem!
Később tudtam meg, hogy jól döntöttem, mert így javasoltak továbbtanulni!
Fránya egy világ volt az akkori!
(Következő rész: jövő kedden)
Szóljon hozzá!