Kis, tömzsi gyermekként ismertem meg. A fiaimmal együtt kezdte el az úszást a pécsi ANK Úszóklubban. Az örökvidám, mindig hamis tekintetű kisfiú benne volt minden turpisságban. Ma, már mindenki sztárolja, ünnepli, avagy éppen irigyli a sikereiért. De azokat nem adják ingyen. Meg kell értük dolgozni. Keményen, fogcsikorgatva, sok lemondást is bevállalva. Ha kissé távolabbról is, de egy páran, szülők és gyermektársai láthattuk, mint lett egy kölyök-bábból pillangó-királyfi.
– Ezelőtt 6-8 évvel történhetett. A 7-es buszon találkoztunk a belváros felé menet. Kérdeztem, hova igyekszel. Edzésre – válaszoltad. De hiszen, akkor ellenkező irányú buszra szálltál – így én. Hamisan mosolyogtál, és megnyugtattál, szándékosan lógsz egy picit az edzésről.
– Hát, igen, volt, amikor megpróbáltam elbliccelni pár percet, félórányit az edzésekről. Nagyon nem volt kedvem minden nap ugyanazt csinálni. Nyolc-kilenc éve úszom, először hetente csak egyszer-kétszer jártam be a Klári nénihez (Reil Józsefné), aztán átvett a Petrov Iván, Tolja bácsi (Petrov Anatolij) fia. Ő szorgalmazta, hogy egyre többször járjak. Talán ő fedezte fel bennem először a tehetséget. Hónapok, évek teltek el a monoton faltól-falig edzésben, aztán az első nagy világversenyen, 2006-ban, egy harmadik helyet sikerült elcsípnem. A továbbiakban ez motivált, adott erőt.
– Az edzéseken a többi úszótársaddal együtt készültetek, vagy nektek, a sérült úszóknak volt egy külön tervetek?
– Nem volt külön úszóprogramunk. Sőt, több ép gyerekek számára rendezett versenyen is részt vettem a vidékbajnokság keretében. Ez nagyon sokat segített nekem. Sajnos, Magyarországon még nem annyira fejlett a paraúszás, hogy külön bajnokságot rendezzenek. Ezeken a versenyeken nem értem el nagyon biztató eredményeket, legtöbbször versenyen kívül kellett úsznom, de így is sokat javítottam az eredményeimen. Én mindig arra törekedtem, ha már a vízbe ugrottam, ép társaimat is legyőzve legyek az első, vagy legalább az elsők között. Később már az idő ellen kellett úsznom, ott is mindig próbáltam faragni egy keveset.
– És lassan-lassan az úszás életcéloddá vált?
– 2005 környékén volt, amikor 100 pillangón egy jó időt úsztam. Ebben az időben már kezdtem megkedvelni az úszást, mert jöttek az eredmények. Dél-Afrikában rendeztek egy világversenyt, ahova először engem nem is akartak elvinni, mert nem volt megfelelő kvalifikációs időm, és a paraválogatottba csak a legesélyesebbek férnek bele. Iván, az edzőm, érezte, hogy számomra ez egy „nagy lökés” lenne, így kiharcolta a részvételi jogot. Így lettem világbajnoki harmadik helyezett 100 méteres pillangóúszásban. Tulajdonképpen ekkor kezdtek felfigyelni reám nemzetközi szinten is.
– Milyen a kapcsolatod a többi magyar paralimpikonnal? Van úgy, hogy egymással is összeméritek eredményeiteket, versenyeztek?
– Pécsett mindösszesen hárman-négyen vagyunk. Pesten vannak többen. Országosan sok paraúszó van, de kevesen jutnak el a válogatottig. Pedig ott van a tulajdonképpeni versengés, csak onnan sikerülhet világversenyekre kijutni. Magyarországról még tíz embernél nagyobb paraúszó válogatott nem utazott külföldre, maximum két-három edző kíséretével, pénzhiány miatt. Ha ezt összehasonlítjuk az angol válogatottal, ami akár 200 úszóból is áll, vagy netalán az ausztrál és amerikai válogatottal, akkor tudjuk csak reálisan felmérni az esélyeinket. Ámde, az is igaz, hogy a sok száz közül csak pár sportolójuk eredményére kell odafigyelnünk.
– Szerencsés volt-e az a tény, hogy Pásztóry Dóra előtted már „utat tört”, mint első pécsi paralimpikon? Ebből inkább előnyöd, vagy hátrányod származott?
– Én a Dórival nagyon jóban voltam és vagyok. Persze, sokáig ő volt a példaképem. Tudtam, hogy ő is innen indult. Amikor Athénban nyert, én is kint voltam egy kis csapattal, szurkolóként. Talán ez volt az első „löket”, ami a pályámon elindított. Ezután kezdtem odafigyelni a nemzetközi szintéren az ellenfeleim eredményére, és fel tudtam mérni, hol tartok hozzájuk képest a felkészülésemben.
– Milyen egy élsportoló mindennapja? Nem monoton nap mint nap ugyanazokat az úszó mozdulatokat ismételni?
– Dehogynem! Ötkor kelek, fél hattól fél nyolcig az uszodában edzek, nyolctól iskola. Szerencsére mindez egy épületben van az ANK-n belül. Fél kettőkor érnek véget az óráim, ebédelek, kettőtől pedig újra az uszoda vár. Először száraz, majd vizes edzés ötig. És mindez heti 11 alkalommal, csak a szombat délután és a vasárnap szabad, ha épp nincsenek versenyeim. Este fél hétkor érek haza, és ha még van energiám, tanulok is egy keveset. Épp ezért akadnak bepótolni valóim, elég gyakran. Magántanuló vagyok, de bejárok órákra. Otthon mindenki próbálja tolerálni az életvitelemet. Anyám, nővérem, nagyszüleim sokat segítenek. Az úszásba soha nem szólnak bele, csak a biztos hátteret biztosítják számomra. Anyukám soha nem hajtott, hogy hozzam az eredményeket, sőt ha nem volt kedvem edzésre menni, akkor sem zaklatott a kérdéseivel. A „hajcsár” az Iván. Anyám inkább azt támogatta volna, hogy többet tanuljak.
– Hátrány volt-e az, hogy vidékről kellett beküzdened magad az élmezőnybe? Sokan azt mondják, hogy a 25 méteres medence is hátrányos egy élsportoló felkészülésében.
– Vidékinek lenni is elég nagy hátrány, de főleg a medence a probléma. Épp ezért próbáltunk meg elmenni minden nagyobb verseny előtt egy edzőtáborba, ahol 50-es medence van. A versenyzők, általában, a rövid uszodákban jobb eredményeket produkálnak, hiszen nagyobb lendületet tudnak szerezni a faltól való elrugaszkodással. Így beidegződik a 25 méter utáni forduló, ezt kell elfelejteni az 50-es medencében. Egyébként egy hét alatt meg lehet szokni.
– Az elért eredményeid azt igazolják, hogy érdemes volt ennyi energiát befektetned.
– A Dél-Afrikai 1:03-as eredmény után, már tudtam, hogy egy perc alá kell küzdenem magam. Úszásban négy másodperc nagyon sok. 2007 márciusában Shefieldben az Európa Bajnokságon már 1:01-et úsztam, ami első helyezést hozott, de tudtam, hogy a nagy ellenfeleimet Ausztráliából és Amerikából kell várnom. Aztán sokáig hajszálpontosan egy percet úsztam, Pekingig nem is sikerült egy perc alá jutnom. Ott, az edzőtáborban, sikerült 59:60 körülit úsznom, és tudtam, hogy az amerikai és az ausztrál ellenfeleim is e körül teljesítenek. Egyébként van egy ranglista az interneten, ezen követtük az eredményeiket. Az ausztrál Mathew Cowdrey-val már találkoztam Dél-Afrikában, sikerült beszélgetnünk is.
– Még egy pillanatra kizökkentelek a közelmúltból és egy, számomra édes-keserű emlékkel szembesítenélek. Kisgyerek versenyzőként egy kaposvári versenyen, emlékszem, hogy azért zárt ki a szőrös szívű zsűri, mert nem két kézzel csaptál be beérkezéskor. Törülköződbe burkolódzva keservesen sírtál, hiszen megnyerted a futamodat. Hogyan viselnéd ma az esetleges kudarcokat?
– Valami rémlik, de ezen ma már csak nevetni tudok. Azóta már megedződtem, de lehet, hogy azok a kis kudarcok is segítettek ebben.
– Miután beírtad a neved a nagy úszók névsorába, gondolom már számítottak rád, mint esélyesre, a paralimpikonok között.
– Az egy perc körüli eredményeim már reményekkel kecsegtettek. Válogatott tag voltam 2005 óta, de így is csak hosszú gyűlések után dőlt el a pekingi csapat összetétele. Figyeltem az ép sportolók eredményeit. Ott is benne voltam az országos első ötben. Közben figyeltem a külföldi ellenfelek eredményeit is. Aztán jött a kedvező döntés, utazhatunk. Ami sokat nyomott a latban az volt, hogy kimehettünk egy egyhetes edzőtáborba Szingapúrba, ahol sikerült átállni az időzónára. Lazító edzéseket végeztem, és próbáltam odafigyelni a súlyomra, hiszen nagyon szeretek nassolni. Szerencsére most épp nem volt szükség, mint előtte jó párszor: az edzőtáborban akár 8 kilót is leadnom. Az én versenysúlyom 80 kiló körül van. Ezt simán hoztam.
– És aztán jött az olimpia. Beérett a sok-sok befektetett munka. Elmesélnéd a sikereid történetét? Hány érmet és helyezést hoztál haza?
– Hát, ugyebár volt egy arany, két bronz, egy negyedik meg egy ötödik helyezésem. Nagyon nagy szerencsém volt. Már az első nap, első versenyszámaként leúsztam a fő számomat, a 100 pillangót 59:34-gyel. Ugyanezen a napon kellett úsznom a 400 gyorson is, ez pedig nagyon sok energiát vett volna ki belőlem. A sikeres kezdés után már elmúlt a stressz, és minden mindegy alapon a maximálisat próbáltam teljesíteni. Apropó: szerencse, a 100 pillangó reggeli elődöntőjében forduláskor lecsúszott a szemüvegem, amit a sapkán kívülre raktam. Szerencsére a nyakamba csúszott, és nem a szájamra. Amikor a döntőben két századdal csaptam be az ausztrál srác előtt, nagy teher gurult le a vállamról. Amiért harcoltam, az megvalósult. A másik napokon a 200 és 400 gyorson már azt gondoltam lesz ami lesz. Felszabadultan próbáltam a mezőnnyel menni, a mellettem lévőkre figyelve. Ez is elég volt két bronzra. Az ötödik helyezést 50 gyorson, a negyediket pedig 200 vegyesben gyűjtöttem be.
– Mit tesz egy élsportoló nyáron, a vakációban?
– Edz, ugyanúgy, mint évközben. Mivelhogy a paralimpia szeptemberben van, az egész nyári ciklust végigcsináljuk. Napi két edzés, a reggelit még eltűröm, de a délutáni… szerencsére, ez csak négyévente van! A vakációt, ha van, azt is Ivánnal, az edzőmmel töltöm Köveskálon egy szerepjátszós táborban. Ott vannak a barátaim, úszótársaim is. Jó kis csapat. Szüleimmel csak kisgyerekkoromban voltam üdülni a Dalmát-tengerparton.
– Hogyan tovább? Újabb tervek?
– Három-négy év múlva leszek 21 éves, erőm teljében. Ekkor kell majd Londonban, az olimpián akár jobbat is úsznom. A fő számom továbbra is a 100 pillangó, de persze az úszástervben a többi szám is szerepel. Majd ott, az olimpián látjuk meg ez mire lesz elég.
– Mennyire változott meg az életed Peking óta? Szereted, ha sztárolnak?
– Nagyon nem szeretem a sok hűhót, sem a középpontban lenni. Először jó érzés volt, hogy megkerestek, hogy idegenek is gratuláltak az utcán. De egy idő után már soknak találtam, nem jutott idő a családomra, a barátokra. A bulvárlapok pedig nagyon sok személyes, családi titkomat próbálták kifürkészni. Ezt én nagyon nem kedveltem.
– Egy-két olimpia még „benned van”. Utána vállalnál-e „úttörő szerepet” a parasportok népszerűsítésében?
– Úgy érzem, még túl fiatal vagyok ehhez, 18 évesen még nem érzek erre késztetést. Még sportolni szeretnék. Talán négy év múlva már meggondolom a felkérést, ha egyáltalán érkezik. Egyelőre az érettségire készülök, utána meg bármi jöhet. A pszichológia mindig érdekelt, szeretek emberekkel beszélgetni, rajtuk segíteni.
– Nem tudom, ha emlékszel rá, amikor kiutazásotok előtt pár héttel találkoztunk, és hol másutt, mint a buszon – megkérdeztem milyen eredményt vártok. Erre te, csak úgy szerényen „sorstomisan” rávágtad, hogy érmet hozok a főszámomban.
– Hát, igen, még nem tudtam az érem színét, de az eredmények már biztatóak voltak. Persze, az aranyra vágytam. Lehet, hogy nagyot csalódtam volna, ha nem sikerült volna.
– Most megvan. Londonban sokkal nehezebb lesz, hiszen mindenki téged akar majd legyőzni. Ugye, ezt tudod?
– Persze, tudom, és remélem sikerül megvédenem a címemet.
*
Sors Tamás az ez év októberi reykjaviki paraúszó Európa-bajnokságon is kiválóan szerepelt. A pécsi ANK Úszóklub versenyzője 50 gyorson, 100 gyorson, 100 pillangón és 100 háton szerzett aranyérmet.
Hozzászólások