Ha jól emlékszem, talán a Hetedhéthatár 200. számának megjelenése alkalmából rendezett bulin történt. A Sport utcai irodák előadótermében magunkat ünnepeltük. Összegyűlt a kis csapat apraja-nagyja, ifjabbak és idősebbek. Volt, aki az „öregek” ajkán csüngött, mások világmegváltó gondolatokat váltottak, és titokban abban reménykedtek, hogy nekik sikerülni fog mindaz, ami eddig másnak nem. Aztán a kiadós vacsora után, jó magyar módra, nótázásba fogtunk. Előkerült egy-két szájharmonika, és egymás után jöttek a kívánságok.
– Ezt ismered, hogy…? Azt tudjátok? Azt mondja, hogy…
És szebbnél szebb magyar népdalok, nóták, operett slágerek kerültek sorra. Gyula elemében volt. Színészi vénájával a múlt évtizedek kabarészínészeinek, parodistáinak egész sorát varázsolta közénk. És látszott rajta, hogy élvezi a társaságot, a barátokat, az életet. Egyszer azonban odaszólt mély, bariton hangján.
– Andris, mondd, te ismered Yves Montand-tól a „Hulló falevelet”? Tudod, azt a Kozma által írt sanzont!
És én kapizsgáltam. Rövid próba után előadtuk. Már éneklés közben láttam, bepárásodik a szeme a szemüvege alatt, kezében remeg a cigaretta. Amikor, nagy sikert aratva, befejeztük, halkan kért meg.
– Kikísérsz? Tudod, fáj a lábam.
És én kitámogattam az előtérbe, ahol a vállamra borulva elsírta magát. Még nagyon fájt a friss seb. Már megint elhagyta egy nő, akinek ő mindenét odaadta.
Idén nyáron, amikor a gyógyszereit, tápszereit próbáltam felvinni lakására, alig vonszolta magát a bejárati ajtóhoz. Járókeretébe fogódzkodva szabadkozott, hogy kissé későn nyitott ajtót. De még mindig reménykedett. A cigarettáról, a napi söréről is hajlandó volt lemondani. Érszűkületes lábait próbálta megmenteni.
Még ma is csak mosolyogva tudok visszaemlékezni az alig két évvel ezelőtti erdélyi utunkra, amikor Marosvásárhely forgalmas főterének forgatagában „ottfelejtettük” a parkoló kocsi mellett, a járdán. Egy hirdetőoszlopnak támaszkodva szemrehányóan, de fanyar humorára jellemzően fogadott, amikor a keresésére indult kis csapat rátalált.
– Úgy itt hagytatok, mint sóher buzit a gőzfürdőben!
Teljesen jogos volt a felháborodása, de abban a helyzetben mindenki röhögésben tört ki. És ő, megbocsátva, velünk nevetett.
Utolsó látogatásaink a szigetvári kórházban fájdalmasra sikeredtek. Volt úgy, hogy reménykedve jöttünk haza az idős szülők társaságában, máskor pedig mélyen elkeseredve. Nem tudtuk, nem akartuk elfogadni az egyre valószínűbb befejezést. Kórteremtársai szerint, éjszakánként el akart indulni. Nem tudni, hová. El a kórházból, lelépni a fájdalmak elől, vagy talán kitántorogni az egyre aszottabb, csontsovány lábszárain az életből? Ezt sosem tudhatjuk meg, ezt a titkot megtartotta magának.
Mi, akik még itt maradtunk földi világunkban, csak egyet tudhatunk, és bizonyosan állíthatunk: ha most letekint reánk, láthatja, emléke örökre közöttünk marad, mint egy régi párizsi sanzon felcsengő akkordjai.
Hozzászólások