Összegereblyézett levél itt a tegnap,
és komposztálódott illatú az idő.
Konokul hallgat, mint aki mindent megkap,
emitt jeges fűszálba fagy, amott kinő.
Egymásra hasalva lesznek szeméthegyek,
a turkáló ma itt unalmasan katat,
szellemi patkányok, dögre szálló legyek.
Az intimitás már levert rozsdás lakat

Tébécés kémény füstöt krákog az égbe:
talán rongy, netán gyorsan égő pet-palack.
A tisztának hitt felhőkbe már nem ér be
hullongva álmodik, mint a fagyott tarack.
Kutya vizelte házfalak, csorba állék.
Unatkozó semmi próbálja pózait,
hol este villanyoszlopnak dől az árnyék,
elmerengve annyiszor próbált bókjain.

Mattult arccal fekszik és kel a megszokás,
ablakon jégvirág az utca fénytelen:
akár a szakadt redőny rácsán egy rovás,
már akaratlanul is látni kénytelen.
Egy csorba poháron villan még kósza fény,
mit koszlott párna szélére kicsalogat,
őrzi szép emlékeit a foszló szatén.
Egy széllökés elfújja a csillagokat

Megosztás

Tweet