A hatalmas, üres telken már évek óta nem kaszált senki. A gyerekek mindig ott játszottak nyaranta. Élvezték, ahogy elrejti őket a két méter magas dzsumbuj. Ez volt a dzsungeljuk, amit mindig és mindig fel kellett fedezniük. Mert a vadon már csak ilyen. Sok benne a felfedeznivaló: nagyra nőtt keresztespókok, elkallódott üdítős flakonok, rémisztő hangyabolyok, veszélyes vöröshangyákkal.
Egyik nap két kopott bőröndre akadtak a telek közepén. Egyszer csak ott voltak, mint a vakondtúrások: minden előzmény nélkül. Az egyik világoskék volt, a másik zöld-barna kockás. A gyerekek lázas örömmel nyitották ki a régimódi, otromba koffereket. A világoskékben rég levetett ruhák feküdtek kaotikus rendetlenségben. Szalmakalapok kerültek elő, amiken már hervadozott a díszvirág. A fáradt öltönyök zsebeiben ottfelejtett pénzérmék csörögtek. Cipők, topánkák, színes sálak, szúette nyakkendők topogtak, repkedtek ki a bőröndből.
A kockás bőrönd fényképeket rejtett. A gyerekek kézről kézre adogatták a megsárgult fotókat: Egy ifjú pár, amint a templom előtt állnak, köztük pap mosolyog. Ugyanaz a pár, fürdőruhában fagyiznak a Balaton partján, háttérben fehér vitorlások úsznak a vízen. Egy kisfiú mosolyog a konyhaasztalnál, kezében tortát tart, amin öt gyertya ég. Egy kibontott hajú nő harmonikázik a fűzfa árnyékában, belekacsint a fényképezőgépbe. Kisfiú biciklizik az udvaron, a téglákból kirakott járdán macska nyújtózkodik. Egy lány egyensúlyoz a tóparti pad támláján. Iskolai farsang, valaki cowboy-jelmezben pisztolyt fog az őt lefényképezőre.
Képeslapból varrt dobozkákból igazolványok kerültek elő. A fáradt tekintetű igazolványképek alatt nevek álltak: Rózsakerti Ignác és Rózsakerti Ignácné.
A gyerekek ámulva nézegették a képeket, lapozgatták a képeslapokat, bizonyítványokat. Ha ezt megunták, nevetve próbálgatták a kalapokat, sálakat, ruhákat.
– Ez mostantól a mi kincsünk – mondta az egyikük, aki már évek óta várt arra, hogy saját kincse legyen.
– Meg kell védenünk a felnőttektől – mondta egy másik, aki már évek óta akart valamit, amit megvédhet.
A többiek szent komolysággal bólogattak. Hogy senki se találja meg a kincsüket, egy óriási útvesztőt tapostak bele a gazba. Előtte még papíron is megtervezték a sok-sok kanyart, elágazást, kunkort, zsákutcát, hogy ne legyen egyszerű eljutni a bőröndökig. Ha a taposás közben találtak egy-egy nagyobb keresztespókot, békén hagyták, és elképzelték, hogy a betolakodók mennyire meg fognak ijedni tőle.
Amikor készen lettek, mindennap megnézték a kincseket, és ha néha-néha ők is eltévedtek a bozótosban, elégedetten mosolyogtak: biztos, hogy rajtuk kívül senki sem fogja felfedezni a két bőröndöt.
Igazából nem is akarta senki felfedezni a gazos telek titkát. Ki lett volna kíváncsi a ruhákra, a fényképekre, Rózsakerti Ignác és Ignácné igazolványaira. A felnőttek siettek a munkába és onnan haza, miközben egy pillantást se vetettek a telekre, vagy ha igen, akkor is csak bosszúsan: ezt a nagy gazt, Istenem, ezt a nagy gazt…
Csak a nyár végén jött két ember, aki lekaszálta a füvet. Nem érdekelte őket az útvesztő, a zsákutcák, a kanyarok. Amikor ráakadtak a bőröndökre, először nem tudták, mit kezdjenek velük, aztán minden ruhát, fényképet, igazolványt beraktak egy zsákba, és a két bőrönddel együtt kitették az utcára.
Tudták: másnap jön a szemetes.
Hozzászólások