Frenetikus a hangulat. Vadidegen emberek egymás hátát lapogatják, egymás kezét szorítják, rázzák. Mindenki örül, tapsol, kiabál, őrjöng, vérmérséklete, vagy épp az elfogyasztott alkohol mértékétől függően. Mintegy százan drukkolunk a harkányi fürdő nagyképernyőjű tévéje előtt. Egy páran a kisképernyőjű tévére koncentrálnak, aztán egy idő után elégedetten el is tűnnek, hiszen kézilabdában győztek a horvátok. Ám mi, magyarok, ha fogcsikorgatva is, de kiszurkoljuk a magyar fiúk aranyérmét vízilabdában. Engem is elkapott a hév, együtt bosszankodtam az eladott labdákért, a be nem fújt kiállításokért, az ellenünk megadott fórokért, és bizony, néha az én öklöm is a levegőbe emelkedett, amikor a hátrányunkat többször is ledolgozva újabb és újabb gólokat „dobtunk”. Mellettem, a hátsó sor egyik székén egy fiatal házaspár szorongott. Ők nem őrültek, nem ujjongtak velünk együtt. Csendben, ökölbeszorított kezekkel nézték végig a meccset.
– Jól van fiúk! Hajrá! Verjük el a mocsok szerbeket! – ugrik fel az első sorban egy vehemensebb fiatalember, söröspohárral a kezében. A fiatal nő arcán egy kis fájdalomfintor cikázik át. Valószínűleg megértette.
Vége a meccsnek. Mindenki örömittasan hagyja el a helyét. Győztünk.
Már éppen hazafelé készülődünk, amikor az érmek átadására kerül sor. Az előtérben újra nagy tömeg gyűlt össze. Felcsendül a Himnusz. Mindenki talpra áll, úgy hallgatja. Tisztelgünk a győztesek előtt. Az egyik oszlop mögött a hallgatag fiatal párt vélem felfedezni. A nő pár szót súg a társa fülébe, aztán ők is felállnak. Lehet, hogy szubjektív vélemény, de számomra ez volt a 2004-es olimpia legszebb pillanata.
Hozzászólások