Aranysárga és rőtvörös, mélybarna leveleken,
száraz avarban sétáltam ma reggel.
Szétnézve megláttam, amit korábban
látni sem akart szemem a szinte nyárias
verőfényben fürdő kertben: lassan levetik
színpompás levélruháikat a fák. Pőrén állnak
a kerti utak mellett, mint szégyenlős fiatal
lányok az első szerelmes éjszakán.
Csak a kis fűzfa, amelyet a fürdőből látok
kezelés közben, őrzi még leveleit, mintha dacolna
a közelgő téllel. Lefelé hajló ágai zöld sátorként
borulnak az utolsó szál virágok fölé. Mindenek
felett szálegyenesen, büszkén magasodik fel
a fiatal fenyő, harsogó zöld tűleveleivel.
A kert ezer arcát már jól ismerem, míg ösvényein
végigmegyek, s számolgatom az elmúlt, és az
előttem álló éveket. Láttam itt tavaszt, és gazdag
nyári színeket, rózsák hervadását késő ősszel, és
tudom, milyen a hóval borított kert. Csak néhány
kilométer választ el otthonomtól, mégis, a falakkal
körülvett kórházkert számomra az időtlenség
érzetét adja, mintha valahol messze telnének
napjaim. Velem van a remény, hogy egyszer
majd a kert emlékével együtt a fájdalommentes
napok ajándékát is magammal vihetem innen.
Hozzászólások