Sarkam összezártam, és két lábfejemet összeütve vertem le a havat csizmámról, ami már inkább volt mondható víztárolónak, mint hideg elleni alkalmatosságnak. Leporoltam magam, kesztyűmet, sapkámat megigazítottam, majd a szán elejébe kapaszkodó nejlon bálamadzagot megragadva elindultam felfelé, hogy ismét le tudjak csúszni, közben hangosan kiabáljak, és ha már kellően csípi arcomat a szembeszél, leessek a szánkóról, egyenest a hóba. Aztán kiköpjem a havat, ami néha sárga, fintorogjak egyet, majd megnyomkodjam fájó kezem, lábam és ismételten megmásszam a szánkódombot. Persze nem túl gyorsan! Ha felfelé haladna az ember nagy sebességgel és nem fordítva, akkor félő, nem tudna a dombtetőn megállni és átugratna a másik oldalra. Ott sok a bokor. Arról nem is beszélve, hogy lassan csúszni lefelé nem túl izgalmas mulatság. Mindig van idő elrántani a bokát a szánkó talpa elől, ha rá akar harapni, túl könnyű kormányozni, és ha szeretnénk, akkor sem fognak mögöttünk a lányok boldogan visítani, nem fog lobogni a hajuk. A szánkózáshoz sebesség kell, na meg sok hó és mosoly.
Tegnap máshogy történt. Felültél mögém és ellenkormányoztunk egymásnak. Felborultunk a csuszpálya közepén, majd csak ültünk egymást hibáztatva és nem tudtuk eldönteni, menjünk fel, vagy érdemes lecsúszni arra a pár méterre.
Hozzászólások