Eltört a kék-virágos tálca.
Értéke nem volt, semmi márkajel,
még gyári szám sem sínylődött az alján.
Valami régi készlet utolsó darabja,
naponta használt, megtűrt ócskaság.
Amíg itt szolgált, szinte mindenes volt,
hol sütemény, hol szelet hús került rá,
sőt, főzés közben zöldség, kaparék…
Ha nem volt kéznél más, csak előkapták,
mindenre jó volt, vagyis semmire…
Ha vendég jött a polcon állt magába`,
fehér abroszok néma csillogása
már rég` nem volt alatta.
Utolsó lett az öblítő hűlő vizében is.
Néha megrettent, ha vacsora végén
rádobálták a kopott csontokat.
Leléptetik? Tán lefokozzák végleg,
s mint kutyatál töltheti öreg napjait?
De lám, a sors e szégyentől megóvta,
tisztára mosva, szépen csillogott,
mikor a kemény konyhakőre koccant.
… és most mégis, mégis nagyon hiányzik.
Hozzászólások