Pudvás, puha kerítéslécek buknak már előre
részeg, korhadt oszlopok között.
Unják a szomszédot, de helyet
nem cserélhetnek.
Görbült, rozsdás, elvert szögek
szorítják mind, szigorú kalodába.
Helyükről már csak kirohadni lehet.
Valamikor fényezték, csiszolták, festették
mind, szálrajzolat-szépség szerint
válogatva.
A mester már meghalt, koporsója enyészet.
Az oszlopok mellé húzódók,
még emlékeznek rá.
Harsogva, sivítva egyengette mind.
Évek esője, pora, és harmata,
csikorgó fagy törte egyformára valamennyit.
Némelyek görbék, mások csak gyöngék,
nagyon fáradtak, pihenve, gyújtósként
kívánnak még egyszer meleget,
enyhet, visszaadva a Nap, a
virágzó, méhlepte fák melegét.
Ködös őszi napon csak a kerítést látom,
simítom selymes, bársonyos lapját.
Nézem zöld, kék moháját, változó virágát.
Kétségbeesett feszülését, görnyedt hátát.
Lennék én ilyen, világot látott
elgörbült léc, az első hó könnyű terhével,
igaz szerelmem, igaz lelkével.
Hozzászólások