Kóta Dénes grafikája
Az öreg egykedvűen ücsörgött a sparherd mellett, a hátát nekitámasztotta a falnak. Szeretett itt ücsörögni, itt jó meleg volt, hiszen szinte folyamatosan tüzelt. Már nem izzott a platni, de a samott és öntöttvas jól tartotta a meleget. Mostanában már csak a régi dolgokra gondolt, újra átélte ifjúságát, legénykorát, leginkább csak ezekre szeretett gondolni. Legesleginkább meg arra, amikor a feleségével, a Nórikával megismerkedtek. A folyóparton. Meleg volt, legények, leányok vagy húszan lehettek a víz mellett, ebben a melegben mindig itt találkoztak. Aztán jött az a városi lány, a legények csak nézték. A tartása városias volt, szinte büszke, de a szeme szelíd. A combja hosszú és barna, a melle szép nagy, de formás. Alul negyed gömb, felül kicsit horpadt, ágaskodó bimbókkal. De a szeme volt a legszebb. Kedves, meleg. Mégis nehezen álltak vele szóba. Aztán egyszer véletlenül együtt indultak el az erdő felé, hogy fűzfalevelet húzzanak le, amivel a kátrányt szokták ledörzsölni, mert fürdés közben előfordult, hogy az ember szurkos lett. A szurok az uszályokról vált le, mert azzal kenték be kívülről. Akkor félve mondta Nórikának, hogy bizony a hátán is szurkos, mire a lány megkérte, dörzsölje le. Válogatott fűzfalevelet húzott le az ágról, és finoman, egészen finoman kezdte a lány hátán a foltot ledörzsölni. Az öreg még most is emlékszik, hogy az a szurokfolt a lány lapockája, a jobb lapockája alatt volt, két-három ujjnyira. Nagyon sokáig dörzsölte, a folt már nem is volt ott. Aztán már csak a csupasz tenyerével simogatta a folt helyét, hogy a dörzsölés keltette zsibbadást enyhítse, s a kis piros foltot elsimítsa. Aztán ettől a pillanattól kezdve egész nyáron már szinte el sem váltak. Az öreg ilyesmiken gondolkodott. Közben sötét lett, már elmúlt négy óra, a hó még mindig esett, vastagon takart, simított el mindent puhára. Talán már villanyt kéne gyújtani, valamint enni – gondolta az öreg, aztán közelebb húzódott sámlistul a tűzhely ajtajához. Kicsit megemelve rántotta ki az ajtót. A fogantyú is meleg volt. Bent a talán semmihez sem hasonlítható szépségű (talán csak Nórika ajkához) izzó parazsat már itt-ott szürke hamu takarta. Kihúzta a sparherd alól a foszlott fáskosarat, aztán meggondoltan két hasáb fát és három csutát tett a tűzre. Úgy, hogy a csuták fogták közre a fákat. Fújt egyet, pernye lenget ki az ajtón. Visszahúzta maga alatt a sámlit a helyére, nekidőlt a falnak, nézte, hogyan táncolnak az árnyékok. Megnőtt a szék, a kredenc, az asztal, a vizespadon a vödör és a kanna. Föl kéne tán kapcsolni a villanyt – gondolta az öreg -, aztán a spájzban a stelázsin egy befőttet megkezdeni. Sok már nincs. Csak keveset rakott el. Körtét meg cseresznyét. Egres csak egy üveggel lett, pedig azt szerette a legjobban. Bezzeg Nórika! Mindig tele volt a stelázsi, sőt még a padláslépcső egyik felére is jutott, vigyázni is kellett a föl-lemászkálással. Régen volt. És milyen jókat főzött. Tejfölös zöldbablevest, mákos dödöllét. Vasárnap mindig rántott hús volt, krumplival, paprikasaláta, és természetesen húsleves, sok tésztával és sárgarépával. Amikor Nórika tésztát gyúrt, és a két cipónagyságú tészta, szép, sárgásfehér, dagadó tészta, a gyúródeszkán várta a sodrófát, az öreg – ha Nórika egy pillanatra elfordult – mindjárt bimbót csippentett a közepébe. Az almáspitének nem volt párja. Vékonyra sodorta a tésztát, vékonyra, éppen mint a kisujja, aztán a citromhéjjal ízesített, még ősszel reszelt almát gyöngéden ráhintette. A tészta másik feléből a tenyerében hosszú tésztát sodort, aztán rombusz alakban rácsosan ráfektette az almára. Ez télen, még karácsony előtt volt a legfinomabb. Az illata, az omlóssága, mint maga Nórika. Már jól lobogtak a fák, a csuták, de az ajtót még nem csukta be az öreg. Leginkább az asztalon a borosüveggel, meg a vizeskancsóval incselkedett a tűz fénye. Kellemes így – gondolta az öreg -, kellemes visszagondolni a régi időkre így karácsony előtt. Az almáspite azért hiányzik. Föl kellene állni, talán inni egy kis bort, úgy szebb az emlékezés, meg könnyebb is. De messze van az az üveg. Ha a sámlit megbillentem, talán elérem az asztal lábát, akkor nem kell felállni – meditált. Aztán mégis fölállt. A kredencből kivett egy poharat, a tűz felé tartva, szemmagasságban óvatosan töltött. Letette az asztalra, a konyhaajtóhoz ballagott, félrehúzta a függönyt. Szép csöndesen szállingózott a hó, sötéten, fehéren. Aztán ment vissza a helyére, közben fölvette a poharat, s a tűz fényénél vizsgálgatta. Bíborban világított, vörösre festette az arcát is. Az otellónál nincs szebb színű bor – állapította meg. Nórika is szerette, de csak vízzel. A platni gyűrűi, de inkább csak a középső kis tálka mintha pirosodott volna. A tűz már csak csöndes volt, néha pattant. A borból időnként kortyolt, aztán letette a földre, a lába közé. Tél van, s idén megint annyi hó esik, mint akkor régen, amikor Nórikával olyan sokat ródliztak az első időkben – jöttek megint elő az emlékek. Hogy miként kell a tiszta hóban hemperegni, arra Nórika tanította kipirult arccal, meg arra is, hogyan kell pislogás nélkül tűrni az arcba hulló hópelyheket. Szép, igazi telek voltak azok, mint ez a mostani. Befőttet ma már nem bont, ezt elhatározta, talán nem is esik, pedig van még lesütött hús bőven a zsírban. Majd reggel, reggelire. Időben megkeni a kenyeret, mert már száraz, közben teát forral, kis bort is önt bele, csak egy teáskanállal, meg pici mézet. A sparherd vízmelegítőjébe meg vizet is kellene már tölteni, mert reggel a forró lángok a vízkövet lepattintják, meg a teát is jobb abból az állott, sokszor fölforrt vízből főzni. Talán le kéne feküdni, gondolta, miközben megitta az utolsó kortyot. Még kimegy, a dolgát végezni, aztán tényleg lefekszik, határozta el. Lassan fölállt, a széktámlán a zsíros bekecsért nyúlt, amit még Nórika varrt. Formátlan sapkáját a fejébe húzta, aztán az ajtó felé indult. Már nem esett a hó. Kilépett, egy pillanatra megállt, próbálta kitalálni, mennyi eshetett, és elindult a kút felé. Puha, kerek, és szikrázóan hideg volt minden. A kúttól kissé oldalt megállt, a bekecs meleg zsebéből kivette egyik kezét és gombolni kezdte a nadrágját. Pár másodperc múlva nyugodtan, kényelmesen vizelni kezdett. Szép íves, kövérkés szívet rajzolt a laza hóba. Kicsit akkor visszatartotta, aztán határozottan nyilat is próbált a szívbe. Kétszer is próbálkozott, de ez kicsit görbére sikerült. Visszament a házba, a jéghideg szobában gyorsan vetkőzött, a pizsamafölsővel már nem bíbelődött, a vastag, kockás flanelingben feküdt le. Reggel a bódító napsütésben az éjszakai csipetnyi hó és hajnali zúzmara miatt már csak a szív és nyíl kezdő és végpontjait láthatta volna.
Hozzászólások