Krisztián az ötvenötödik évét is betöltötte már. Egy dunántúli városban lakott, több mint tíz éve, amióta elvált feleségétől. Húszévi házasság után kettőjük kapcsolatából semmi nyom nem maradt. Közös gyerekük nem született, Krisztián egy nagy képes bibliát hiányolt, melyet válás után a volt felesége nem volt hajlandó átadni neki. Ez lett volna minden kívánsága, de nem teljesült. Csak úgy élt, egykedvűen. Szinte nem zavarta semmi. Közömbössé vált az élet dolgai iránt. Még az időjárás sem érdekelte. Ha esett, az is jó volt, ha fújt, hát hadd fújjon, ha sütött a nap, akkor legfeljebb az árnyékba húzódott és három hideg kisfröccsel többet ivott.
Történt az idei kánikulai májusban, hogy egy régi barátjához utazott el hétvégére. Már régóta nyaggatta Krisztiánt, hogy menjen el hozzájuk. Pétert, a barátját még nőtlen korából ismerte, együtt kergették a szép nemhez tartozó lányokat a Duna parti kisvárosban. Sok-sok élmény volt közös, meg eltérő is. Aztán az lett a vége, hogy Krisztián becsajozott, félévi ismeretség után megnősült. A lány unszolására, aki már a felesége lett, elköltöztek a Bakony lábánál lévő városba. Nem is volt semmi gond, éltek, mint Marci hevesen, de aztán egyszer beütött a krakk, az asszony rajtakapta Krisztiánt, hogy a munkatársával építget egy közelebbi kapcsolatot. Ez még nem is lett volna baj, mert ezt Krisztián az ő szóhasználatában valóban csak flörtnek nevezte. Nem is merült fel benne, hogy összepakolja gatyáit, ingeit és tovább álljon. Azonban egyszerűen elmaradozott és ott aludt minden este az izgalmasnak vélt barátnőjénél.
Amikor öt nap után először hazament, az asszony éppen mosogatott a konyhában. Mikor belépett és köszönni akart, a mosogatótál teli vízzel a nyakába zúdult. Hirtelen nem tudta fiú-e vagy lány. Leforrázva érezte magát, nem csak a meleg mosogatólétől, hanem úgy általában. Tudta, hogy amit tett, arra nincs magyarázat, talán csak annyi, hogy az utóbbi időben eléggé elhidegültek egymástól. Krisztián már nem vágyott arra, hogy az ágyba bújjon az asszony mellé. Örömét lelte inkább abban, hogy a közeli presszóban megigyon három üveg sört és csendesen hazaballagjon. Az asszony nem szólt, mintha ott sem lenne. Ez vitte arra, hogy ismeretséget kössön egy munkatársával, aki legalább kedves volt hozzá.
Így leforrázva, ott állt az előszobában szótlanul. Vizes, zsíros kabátját próbálta simogatni, de ezzel nem jutott semmire, mert ugyanolyan zsíros és vizes maradt. Bement a fürdőszobába, átöltözött és némán lement a lépcsőn és tudta, itt már nincs több keresni valója.
Péterékhez pénteken, késő délután érkezett, öltözete nem volt több mint egy nadrág, cipő és egy rövid ujjú ing a berobbant korai meleg miatt. Még Pesten a vonat átszállásnál vett egy üveg pezsgőt, hogy ne menjen üres kézzel, meg Péter feleségének egy tábla csokoládét, egy csomag kávé kíséretében, hogy ő se maradjon ki az ajándékozásból. Meg aztán üres kézzel mégsem illik látogatóba menni. Péter a telefonba mondta:
– Kapd össze magad és gyere, várunk!
– Nem akarok zavarni – mondta Krisztián egy kicsit szabadkozásként, de érezte, jó lesz kimozdulni ebből a magányból.
– Finom halat készítek! – erősítette meg a meghívást Péter. – Tudod ez jó lesz, mert a hal úszni is akar és én gondoskodtam „úszó-vízről”! – ez utóbbit olyan vicces megjegyzésnek szánta.
Krisztián hallgatott, csak a kagylót szorította a füléhez. Azon gondolkodott, milyen jó ennek a Péternek, valamikor neki is jó volt, aztán mégis tönkrement minden.
– Halló! Halló! – hallotta Péter ismétlő szavait.
– Itt vagyok! – ocsúdott fel.
– Szóval, várunk, gyere! – fejezte be határozottan.
A telefon kattant egy éleset és elhallgatott.
Krisztián ezt a beszélgetést ismételte magában többször is. Aztán mikor megérkezett és meglátta Péter barátját és csinos feleségét, egy kicsit elszorult a szíve. Tudta, érzelgősségnek itt most nincs semmi helye. Élvezni kell ezt a nem mindennapi helyzetet. Barátja kitett magáért. Ettek finom sült halat, amely fehér Abasári borban úszhatott. Másnap is megismételték, hiszen hal volt bőven, mert Péterről kiderült, hogy nagy horgász és a hálója is jó, mert nemcsak kapás van, de a fogásokra sem panaszkodhat. Péter sokat beszélt, a bor meghozta a szavát, észre sem vette, hogy Krisztián csak ül, csendesen figyel, nem szól egy szót sem.
– Tudod, jó régen találkoztunk, van annak több mint huszonöt éve.
– Már annyi lenne? – kérdezte Krisztián csodálkozva.
– Annyi bizony. Te leléptél, megnősültél én meg itt maradtam egyedül. De aztán én sem tétlenkedtem. Elvégeztem az egyetemet, építőmérnöki karon, építészmérnöki oklevelet szereztem. Azt követően házakat, lakásokat építettem, garmadába. Közben megnősültem, van egy fiúnk és egy lányunk. Már kirepültek a családi fészekből. Most várjuk az első unokánkat! – mondta egy szuszra Péter. Közben töltött a megüresedett poharakba.
Krisztián elgondolkodott: – Milyen szerencsés ez a srác. Vitte valamire és közben jó horgász is lett. Ő meg csak lézeng, magányosan és még a célt sem látja. Elvesztette sors érzékenységét.
Hétfőn reggelre a hőmérő higanyszála négy fok alá süllyedt. Krisztián elbúcsúzott a barátjától és elindult az állomásra. Hideg szél lobogtatta ingének rövid ujját. Először nem érzett semmit, de később felálló szőrszálai között, csak úgy átfújt a szél. Fázott. Határozottan fázott. Régen kerítette hatalmába ez az érzés. Egy kicsit bosszantotta is. Most döbbent rá, hogy mégis van valami, ami kihozhatja a sodrából.
A Déli pályaudvaron, amikor felszállt a csatlakozó vonatra, érezte az ülés alól áramló meleget. Megnyugvás töltötte el, végre nem fázik, mert ez a „vonat-kabát” körbe fonta testét. Sokévi kellemetlen tapasztalat után dicsérettel illette a vasutat, ezért a május végi melegért.
Az jutott még az eszébe, ahogy ült a vonaton és kibámult az elfutó tájra, hogy a sorsérzékenység mellé a frontérzékenységet is megtapasztalta. Jó lenne mindkettőn változtatni.
Hozzászólások