Helyszíni jelentés
Tudtunk róla. Hetek óta. Bíztunk benne, hogy bennünket elkerül, vagy legalábbis kevésbé érint. Nem tudom milyen meggondolásból. Csak egyet nem veszünk/vettünk figyelembe. Ehhez a mi közre(nem)működésünk is szükséges. Nehezen tanulunk, pedig állítólag mi vagyunk az egyik legtalpraesettebb nép, nemzet itt Európa közepén. Most, azonnal erről kellene tanúbizonyságot tennünk. Talán még nem késő.
Tavaszi napsütés. Kint vagyunk a tanyán. Tavasziasítunk (téliesítés ellentéte). Bekapcsolom a házi vízművet. Összegereblyézem a lehullott leveleket, faágakat. Szólok a szomszédnak, jó lenne átjönni, megnyesni a barackfáimat. „Két feles, egy-két sör, s meg van!” Megegyezünk.
Nézegetem a duzzadó rügyeket. A szomszédból átszól a nyolcvan feletti Zoli bácsi. „Már megint kocsival? Nem tudjuk megkóstolni a rozét! De majd töltök nektek egy palackkal hazára”. És pár perc múlva át is hozza. Lemosó permetezés kipipálva, fatörzsmeszelés is. Csak úgy, kézből eszünk pár falatot. Jóska, a második sör után már a finom, saját sonkáját dicséri. „Hiszem, ha megkóstoltam!” Így én. Legközelebb biztosan vékony sonkaszeletekkel jön át. Én meg adok az egész fejes savanyított káposztából, amit csak úgy erdélyiesen „tettünk el”.Aztán megbeszéljük, hogy pár hét múlva elő kell venni a fűnyírókat is, „nől a fű”. Kocsiba szállunk, elindulunk haza.
Kezemben két lista. Egyik oldalon a vény nélküli, másikon meg a vény kiváltásával beszerezhető gyógyszerek listája. Egy másodikon a természetgyógyász boltból megvásárolandóak sora. Patika előtt szép hosszú sor. Mintegy húszan állnak előttem, kint a sétányon. Rászánom az időt, beállok mögéjük. Gyönyörűen süt a nap. Megfelelő távolságra állunk egymástól. Nézem a társakat. Megállapítom, én csak javítok a „korosztályi átlagon”. Szinte kivétel nélkül hetvenesek.
– Csak egy ablaknál dolgoznak – érdeklődik egy újonnan jött hölgy?
Az előtte álló maszkos hölgy szó nélkül átnéz rajta. Az érdeklődő szabadkozik.
– Bocs, én csak gondoltam érdeklődöm, ha beszélgetünk gyorsabban telik az idő!
– Én nem szoktam cseverészni!- jön az elutasító válasz.
– Bocs, nem akartam zavarni – szabadkozik a „kíváncsi”.
Kiskutyás hölgy áll be mögéjük. A kis pincsi bár rövid pórázon „ismerkedni próbál”. Szúrós tekintetek követik, így a gazdi a lábához vonja. Fegyelmezetten vár. Csak épp a pár méterre leszálló galambot ugatja meg. Azt is csak egy kicsit. Fiatal tini lányok haladnak el mellettünk, az „öregeket nézve” halkan összesúgnak, vihorásznak. Ők a „védettséget élvezők”. Egy hátul álló hölgy elköhinti magát. A szigorú hölgy, a kék „műtős maszkkal” az orra-szája előtt rászól.
– Adhatok egy zsepit? Mért nem teszi a kezét a szája elé, ha köhög?
– Ez nem „olyan köhögés”! – szabadkozik a renitens.
Már csak heten-nyolcan vannak előttem. Közben a virágpor allergiám miatt ki kel fújnom az orrom. Széttekintek. Félve teszem. De muszáj! Csak köhögnöm ne kellejen! Csak-csak kibírom – biztatom magam. Közben, gondolom megspórolok egy sorban állást, s e-receptre pár gyógyszer felírását kérem a háziorvosomtól. Szúrós tekintetek kísérik akciómat. Végre az ajtóhoz érek. Bemegyek. Irigy tekintetek követik minden lépésemet. Pécs, a vészhelyzet első napjaiban.
Hozzászólások