Két fiam felnőtt. Körülöttem
néhány száz vers: ennyi egy élet.
Uram! Nekem nem adtál úti pénzt,
hogy miből kezdjek, miből éljek.
Nem őriztem és nem herdáltam,
mert a semmi is több volt nálam,
csak létem léte volt ajándék,
de már attól is úgy megválnék…
Nekem nem érték, másnak csak teher,
a semmi lábánál hever.
Ennél több volna nagyra vágyni
érdemtelenül, vagy akármi,
ami célt ad, reményt, vagy vak hitet.
Azt is minek, azt is kinek?
A gyertyák lassan már kihunynak,
mit mondhatnék annak az úrnak,
aki szétfoszlott már a semmiben,
akár gyermekkorom, hitem…
Hát megteremtem újra, itt magamban,
hogy ne magam vádoljam szakadatlan.
Legyen, akire öklöt rázzak,
kire ráfogjam a világnak
tenger hibáját, tűnt reményét,
s ne bárányként várjam a végét.
Hozzászólások