A Nagy Macska csillagkép
égi-földi mese
A Jóisten a Teremtés munkájának éppen a közepén tartott. Sok dolga akadt, ebben is, abban is talált valami javítani valót. Időnként megállt, végignézett az elkészült munkán, és elégedetten bólogatott. A Föld, igen, az egész ügyesen sikerült! Hegyek, folyók és erdők, van rajta minden, ami kell! Az állatok is szépek és okosak, jól meg lehet különböztetni őket! A csillagok pedig gyönyörűen ragyognak az éjszakában. Csak éppen úgy széjjelszóródtak az égbolton, hogy lehetetlenség megtalálni őket, mert ha sorra veszi valaki, nem tudja, melyiket számolta már és melyiket nem. Bezzeg, ha szép rendben állnának, alakzatban, mint a katonák, vagy úgy szorosan egymás mellett, mint a bárányok a nyájban.
Leszedte, hát, a Jóisten a csillagokat a fekete égboltról, a lába mellé gyűjtötte őket egy kosárba, és újra kezdte a munkát. Odahívta a barnamedvét:
– Mackó, tedd a dolgodat, ahogy tanítottam neked! – és a mackó játszogatott az erdőszélen, a méhek után indult a mezőre, aztán leült a barlangja bejárata elé és álmosan napozott. A Jóisten nézte egy darabig a medvét, aztán kimarkolt egy csomó csillagot a kosárból és felrakta az égboltra. Négy csillag mutatta a medve mancsát, kettő a szemét, egy pedig a medve örökké nedves orrát. Elégedetten nézte a csillag mackóforma képét, amely ledörmögött rá az égboltról.
Maradt még néhány csillag a Jóisten kezében, ebből egy másik medvét formázott: kisebbet. Mint amelyik a fa mögül leselkedik elő, és csak a két kerek füle látszik. A Nagymedvét aztán az északi égboltra küldte, a Kismedve pedig elballagott kelet felé.
A Jóisten megint körülnézett, az Édenkert végében ott kapirgált a kotlós meg a kiscsirkék. – Kotlós, tedd a dolgodat, ahogy tanítottam neked! – és a kotlós terelgetni kezdte maga körül a sárga csibéket. A Jóisten nagy és fényes csillagot tett középre, körbe pedig elszórtan csillag-morzsákat. – A Fiastyúk! Ahogy csibéivel a kertben kapirgál! – és elégedetten bólogatott.
Aztán beletekintett a patakba, ahol fürge halak úsztak le- és fölfelé: tették a dolgukat, ahogy a Jóisten tanította nekik. A képük hamarosan ott tündökölt az égen, hunyorogva, mintha a patak vizén csillámlottak volna keresztül. A Halakat a Hattyú követte, hosszú nyakával, azután pedig a büszke Sas, bátran a szemébe nézve mindenkinek, aki föltekint az égre.
A macska nesztelenül lépegetett végig a Paradicsomkerten, és megállt a Jóisten nagy kosara mellett. Amint egy apró csillag kigurult belőle, a macska játszani kezdett vele. A Jóisten észrevette a szótlan jövevényt, elmosolyodott és szelíden szólt a macskának: – Tedd a dolgodat, cirmos, ahogy tanítottalak! – és a macska lustán elnyúlt a napon, két fülét az ég felé meresztette. A Jóisten felrajzolta az égre a macska hegyes füleit. Ebben a pillanatban néhány kíváncsi dongó kezdett körözni a kosár fölött. A macska behúzta a fülét, felugrott a levegőbe, és kaffogva a dongók után kapdosott.
A Jóisten megcsóválta a fejét: – Elrontottam a füledet, most kezdhetem elölről! – és levette az égboltról az apró, hegyes csillagokat. Helyette a cica szögletes kockafejét kezdte felrajzolni a fekete égboltra. A fügefa tövében rózsaszínű egerek ugráltak. A macska felborzolta a sörényét és az egerek után vetette magát. Azok cincogva százfelé szaladtak. A macska haragosan tüsszögött, úgy lépegetett vissza a Jóisten színe elé.
A Jóisten megrázta fehér szakállát: – Elrontottam a fejedet, most kezdhetem elölről! – és levette az égboltról a nagy, szögletes csillagot. A macska szégyenkezve elnyúlt a homokban, még a szemét is behunyta, nehogy újra baj érje a lassan készülő csillagképet.
A Jóisten bólintott a fejével és mosolygott: – Így végre jó lesz! De most nyisd ki a szemedet, két kerek, zöldes fényű csillagot keresek neki! – és a macska kerekre nyitotta a szemét. Ebben a pillanatban vadászkutyák jelentek meg a kert végében, és orrukkal a levegőbe szimatoltak. A macska egy pillanat alatt a fa legtetejére kapaszkodott, és onnan fújt le a két szaglászó jövevényre.
A Jóisten megcsóválta a fejét: – Ebből sem lesz csillagkép! – a két zöldes fényű csillagot visszatette a kosárba, és nyugodtabb állat után nézett.
A macska csak másnap reggel került elő a fügefáról. A vadászkutyák addigra csaholva elvonultak, a macska ráérősen nyújtogatta a mancsait.
– Elszalasztottad a szerencsédet! Éjszakánként nem fogsz világítani az égbolton! – szólt a Jóisten, és széttárta a két karját.
A macska csöndben válaszolt: – Csak tettem a dolgomat, ahogy tanítottad, Uram! A csillagokig pedig majd minden este felmászom ezen a fügefán!
Hozzászólások