Én, Petrozsényi Nagy Pál • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

7.

 

Három nap múlva a földszintről az első emeletre, azaz rehabilitációs osztályra helyeztek. Pedig Ildikó szerint úgy kihúztam a gyufát a fődokinál, hogy ha rajta múlik, élete végéig is itt fogok raboskodni, mint Rab Ráby.

– És… rajta múlik?

– Tökéletesen, és akit egyszer ő kipécéz magának, annak annyi, tanár úr.

Tévedett, eszerint mégsem olyan bosszúálló az akut osztály főnöke, mint amilyennek lefestette legújabb „barátnőm”. Az első emelet építészileg a földszint hasonmása volt. Viszont a betegek jócskán különböztek az alsó osztálytól. Itt már nem hálóingben jártak, de még csak pizsamában sem, hanem ugyanabban a ruhában, amiben otthon vagy a városban. Ezúttal egy háromágyas szobába fújt a sors szele. Betegtársaim fiatalok, egy huszonéves szkizofrén meg egy harmincas éveit taposó ugyancsak szkizofrén fiatalúr. Vagy másban szenvedett? Nem kürtölte világgá, én meg nem kérdeztem, maradjon hát ez az ő titka. Az ágyak mellett éjjeli szekrény, fölöttük neonlámpák villogtak. Egyenesen a szemembe. Nesze neked, kórház, nem lett volna jobb otthon maradni a háromszobás lakásban? – kérdeztem olykor magamtól. Nem – cáfoltam meg azonnal. Végül is mit kívántam? Naponta háromszori étkezést, elegáns fürdőszobát, és egy nővért, aki minden nap háromszor nyomja kezembe a gyógyszerem. Lehunytam a szemem, és a villany helyett magam elé képzeltem a napot, amit mindig imádtam. Így, így már kellemesebb. Balra a szkizofrén okostelefonált, jobbra Lajos böngészett egy vaskos bibliát. Szerencsére nem sokáig, és éjjel sem zavartak fel álmomból. Hálát adtam istennek, mert ki örül egy horkoló szobatársnak.

– Róza, gyere ide! – ébredtem fel éjfél körül az alattam ordítozó férfi hangjára, amit persze sehogy sem akartam elhinni.

Ilyen nincs, csak álmodom. Kizárt dolog, hogy olyan mélyről jusson el a hangja idáig – iparkodott a tudatom tisztázni a helyzetet, amíg el nem aludt ő is csendesen. Akkor megjelent, mármint a Rózát kiáltozó bácsika. Fej nélkül, amit a hóna alatt szorongatott.

– Balázs, Balázs! – sipítozott a felesége mellette. – Már megint hova tetted a fejedet!

– Kuss, táncolni akarok!

– Én is – csörtetett be az ágyához szíjazott férfi is, és sorra rendre a többi földszinti páciens, utoljára pedig a nemrég elhunyt öregasszony.

– Szabad egy táncra? – hajolt felém kecsesen. – Arrivederci, Hans, / Das ist der letzte Tanz[1] – énekelte búgó hangon, azzal, hopp, lekapta ő is a fejét a nyakáról.

– Most pedig focizzunk! – ajánlotta Balázs úr.

– Éljen, focizzunk! – rúgták egymás felé fejeiket a betegek.

– Jó reggelt, kívánok! Ébresztő, ágyakat rendbe rakni, ablakot kinyitni!

Nem hangzott kellemesen, a hajdani kaszárnyát idézte, de legalább nem álmodok tovább ilyen morbid dolgokat. Elrendeztem az ágyam, majd kiballagtam a toalettre, vagy nevezzük inkább budinak. Szürke falak, elszennyeződött WC-csészék toalettpapír nélkül. Oda se neki, láttam én Romániában ennél cifrábbat is. Csak a szél ne fújna úgy az ablakon. Becsukom, be én, hiszen így odafagy a csészéhez a fenekem.

– Csukja vissza! – mordult rám egy bibircsókos takarítónő. – A levegő fél egészség.

– Tisztaság – javítottam ki bátortalanul, hátha ez is dinnye, és nekiugrik a torkomnak, – ami viszont – mutattam körül a mosdóban – hagy némi kívánnivalót maga után.

– Tényleg? Aztán kinek köszönhető? Ügyeljenek jobban a kedves betegek, és garantálom, minden mindjárt másképp fog kinézni.

A közeljövőben óvatosabb voltam, és csak akkor nyomtam fel a bukóablakot, amikor egy takarítónő sem tett-vett a közelben. Nézzük, van-e meleg víz is? Volt, de mi haszna, ha sem fogkrémet, sem -kefét, sem semmi mást nem hoztam magammal. Még ez a pizsama sem az enyém – néztem meg magam a tükörben. Elég ramatyul mutatok, máris öt évet öregedtem, bár azok után, amin átmentem, akár rosszabbul is nézhetnék ki. Hat óra – lestem a folyosó falán lógó faliórára. Mi az ördögöt csináljak most hét óráig, amikor az éjszakai műszakot felváltja a nappali, és még akkor is van félórám früstökig. Sétáljak? Miért ne! Elég hosszú ez a folyosó, és egyúttal a mindennapi sétapenzumnak is eleget teszek.

– Nővérváltás! Menjen mindenki a szobájába – figyelmeztetett egy nővér hangosan, mert hangosbemondó, illetve nővérhívó csengő, mint ilyen, itt nem létezett, s hogy mindenki meghallja, tilos volt a kórtermek ajtaját becsukni.

Többek közt ezt utáltam a legjobban, mert ezzel kicsiny mikrouniverzumom, melyet ez az icipici szoba képviselt, ezzel szinte vitrinbe került, és vele együtt minden betege. Ha szellentettünk is meghallották, kivéve a jajkiáltásokat, meg ha szükségünk volt valamire. Az érem másik oldala a hideg, ami a folyosókról beáramlott a szobákba. Igaz, a folyosót is fűtötték, miközben a végében megint csak egy nyitott ablak tátongott. Különös racionalitás, nem szólva a spórolásról, de hát nem vagyunk robotok, mindenki másképp csinálja.

– Hogy van? – kérdezte a nappalis nővér, egy fiatal, harminc év körüli ápolónő. – Hol kellemesebb: itt vagy alattunk?

Végre egy elfogadható külsejű nővérke, mert a többi… Bár már én is nyolcvan felé csoszogok, a szépérzékem még működik. Sosem bírtam a dundikat, és itt a személyzet zöme bizony túlsúlyos. Hatalmas mellek, popók, ráncosodó arc, amit sminkeléssel igyekeznek kompenzálni. Azért akad köztük egy-egy csinos nőcske is, amíg valahol fel nem fedezik, milyen csinos a feneke, mint ennek az ápolónőnek például, utána kiemelik, mert az értéket, különösen egészségügyben, meg kell ám becsülni.

– Alattunk a pokol, itt a mennyország, ahol máris megláttam egyik legszebb angyalát – kacsintottam rá hamiskásan.

Hanem az ebédlőben újra kivert az isten hidege. Világos, itt is szellőztettek, most már biztos, hogy ez a mániájuk, de hát mi egyébre számíthat az ember egy egészségügyi intézetben? Helyet foglaltam az asztalnál, ahova már előzőleg teás és tejes kannákat helyeztek. Eltelt öt perc. Semmi kiszolgálás, még tíz perc, ugyanaz az eredmény. A betegek zúgolódás nélkül iszogatták a tejet, teát, ki mit szeretett. Társalgás nuku. Senki sem törődött a másikkal.

– Maga nem iszik? – kérdezte Lajos, a szobatársam, de olyan halkan, hogy háromszor is rákérdeztem, amíg megértettem, mit akar.

Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi sokkok hatására még rosszabbul látok, hallok, mint azelőtt. Nyolc körül megérkezett a reggeli, amit liften küldtek fel a konyháról.

– Balikáné! – kiáltott a falatozóba a szolgálatos nővérke.

Öreg, töpörödött anyóka tipegett a tálcáért. Egy darabig elnéztem, majd nem bírván tovább nézni elvettem tőle a tálcát, és visszavezettem a nénit a helyére.

– Nagy Pál!

– Jelen!

– Ez a magáé. Cukormentes.

Most én csoszogtam a tálcáért. Valami felismerhetetlen pépes étel illatozott a tányéron. Illatozott? Inkább bűzlött, amitől majd kihánytam a belemet.

Ebéd után három óra pihenés. Lajos belemélyedt a Szent könyvbe, Gábor, a szkizofrén az udvaron focizott. A jelek szerint fizikailag itt nemigen szenvednek a betegek, étvágyuk kitűnő, csupán fejükben a kerék nem forog, úgy ahogy kellene. Nálam fordítva volt: forgott itt minden rendesen, csak hol a hasam fájt, hol szédültem. Valószínűleg a magas vérnyomásom miatt. Nem is fért sehogy sem a fejembe, mit keresek itt ezek közt a dilik közt. Valahogy másmilyen kezelésre lett volna szükségem. Meg is kértem Dudás doktornőt, olyan osztályra utaljon, ahol kifejezetten a magas, illetve alacsony vérnyomásos betegeket kezelik. Sajnos ő azok közé a dokik közé tartozott, akik szerint magas vérnyomás miatt nem kell mindjárt valakit kórházba küldeni.

Háromkor megint felvertek álmunkból.

– Társas foglalkozás! Gyülekezés a társalgóban!

Szórakoztató, elmeélesítő gyakorlatok következtek. Például ki kellett mondani egy a-val kezdődő szót, melynek utolsó hangjával kellett aztán egy új szót képezni: antiloppadló, ajtó óra. Vagy beszélgettünk a húsvétról, évszakokról, népszokásokról kb. egy elemi osztályos tanuló színvonalán.

– Holnap énekóra. Szeretnek énekelni?

– Igen.

Letelt az óra, mehetünk.

– Jó estét kívánok!

– Ni csak, Kamil! Hát te hogy találtál rám?

– Aki keres, talál. Mi ez, vendégszoba?

– Mikor minek használják. Pillanatnyilag vendégszoba, máskor klub vagy éppenséggel ebédlő.

– Hogy vagy?

– Megvagyok. Köszönöm, hogy felkerestél.

Társalogtunk vagy fél órát, majd elbúcsúztunk egymástól. Van itt program, nem, mint odalent, ahol majd meghaltam az unalomtól, miközben itt még látogatókat is fogadhatok. Másnap újabb látogatóim érkeztek: az Oszlányi família.

 

(Folytatása következik)

 

[1] Viszontlátásra, Hans, / Ez az utolsó tánc. (ném.)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS