„Visszataszító küllemű, csúnyának mondott, öregedő nőket keresünk „A bányarém” című készülő filmhez. Megjelenés lompos utcai ruhában, reggel négy órakor a Filmgyár külső telephelyén, Sivár utca 70/c”.
A rendező kezéből a földre esett az újság. Ki követte el ezt az arcátlan merényletet? Így toborozni az ő filmjéhez?!
– Szaftos! – üvöltötte nekikeseredve.
– Nyugi, Főrendkém! Itt vagyok, a háttérben, mint mindig!
– Maga írta ezt a förmedvényt?
– Ki más írta volna?
– Szaftos, magának elment az esze! Ki fog ilyen hirdetésre jelentkezni? Épeszű ember biztosan nem, legfeljebb ugyanolyan huzagolt, mint maga!
– Nyugodja össze magát, Főrendkém! Tudom én, mit csinálok!
– Ha még egyszer azt mondja, hogy nyugodjak meg, kirúgatom innen. Főrend pedig a Csekonics! Én nem azt mondtam magának, hogy lerondázza őket, hanem hogy becsalogassa a filmgyárba…
– Boszorkányokat válogatunk, nemdebár?
– Ilyen meghívásra ki fog eljönni? Hogy csúnyákat meg öregeket…? És reggel 4-re? Teljesen tökkelütött maga, Szaftos?
A statisztaszervező-gyártásvezető ezután néhány bővített mondatot fogalmazott, amelyekből világosan kitűnt, miért kapta a szakmában a megtisztelő Szaftos nevet.
– Hozott anyagból a bolond is megcsinál egy filmet, Főrendkém! De statisztát válogatni, ahhoz érteni kell! Azt csak bízza rám! És legyen nyugodt, mire maga a kamerája mögé guggol, a banyák a seprűnyélen fognak lovagolni!
– De, ha balhé lesz, Szaftos, maga fogja játszani az összes boszorkányt…!
– Meg még a hétfejű sárkányt is!
A rendező elkeseredetten csörtetett ki a Filmgyár telebagózott irodájából, a forgatókönyvvel a lába szárát csapkodva. Szaftos keresztülfektette füstölgő cigarettáját két alig kihűlt csikken és megkezdte véget nem érő napi telefoninvázióját.
Azt túlzás volna mondani, hogy felvirradt a nagy nap, mert hajnali négy órakor még alig pitymallott. Szaftos önérzetesen döcögött ócska Trabantjával a véget nem érő Sivár utcán. A Filmgyár környéke feketéllett a statisztáktól. Szaftos viszolyogva legeltette rajtuk a szemét. Némelyik várakozó mellett lelassított, másoknak szakértő szemmel az arcába nézett.
– Te akartad, Szaftos, hogy ilyenek legyenek! – morogta magában. – Maga túl szép, menjen haza! – szólt ki az egyik várakozónak.
– Majd bandzsítok! – erősködött a „túl szép” és megmutatta szeme önrútító képességét.
– Maradhat! – legyintett Szaftos és a Trabant bűzfelhőt fújt a bandzsító szemek közé.
– Ez szinte hihetetlen! – hüledezett a rendező, amikor reggel a stúdióba érkezett. – Hát érti maga ezt? Hát nincs ezekben egy szemernyi…
– De, Főrendkém! Maga, úgy látszik, nem olvasta el rendesen a hirdetést. Ezek a vállalkozó szellemű hölgyek arra jelentkeztek, hogy „készülő film”. Látja, itt áll az újságban! Igaz is, nézze csak meg a bemaszkolt boszorkányait. De igyon meg előtte egy felest, mert biz’ Isten megijed, ha bemegy közéjük.
– Szaftos, maga egy… – de a dicsérő minősítés ezen a ponton, mint már annyiszor, most is félbeszakadt.
Ezen a napon a mesefilm forgatása döntő szakaszába érkezett. A címadó Bányarém, aki valójában az elfojtott vágyak és az elfajzott ösztönök torzalakja, támadásra indul az emberi érzelmek és a napvilág ellen. Előtte azonban szemlét tart alvilági undok birodalma és nyomorúságos népe fölött. Boszorkányhadában ott hemzseg minden alantasság, rikító színekkel, páváskodva.
Pompás szereplőt találtak az útszéliségre, remek figurát az undorkeltésre, kiváló alakítót a visszataszításra. És a többiek: a csúszásmászás, a perverzió, a szánhatatlan lomposság… Szaftos a maszkokkal és a jelmezekkel csodákat művelt. És persze, az arcvonásokkal, a fej- és kézmozdulatokkal, a félszeg, torz és idétlen viselkedéssel. A „Főrend” csak intett, egy szemvillanás és jelenet jelenetet követett. A stúdió pokolbarlangja szinte fortyogott.
És akkor váratlanul, nagy csattanással kialudt a villany. A pokolban hirtelen sötét lett, akár az igaziban. Csakhogy egyszerre nem volt ez már pokol, csak egy ócska, sötét stúdiósarok. Szaftos üvöltve rohant a műszakisokhoz, de azok a vállukat vonogatták. Ma ebből nem lesz villany! Legalábbis annyi, egész pokolra való, aligha. Szaftos hörögve rugdalta a pokolfalakat, szörnyű átkokat eszelt ki és fröcskölt világgá azon melegében, a rendező a földhöz vágta a sokat megélt forgatókönyvet.
– Rendező úr, kérem… – oldalgott elő ekkor egy csöndes szavú, öreg kábeles. – Ennek itt mára annyi, leégett az egész felsővezeték… De a kisstúdió, amelyikben a patakpart van berendezve, az bevilágosítható.
– Melyik, a tündéres? – kérdezte éledő reménységgel a rendező és lázasan lapozgatni kezdett megtaposott forgatókönyvében.
– Az!
– Szaftos! Hol a rossebbe van mindig?!
– Nyugi, Főrend! Hallok mindent, részemről oké…
– Akkor húsz perc múlva „Tündérek, indulj!”. Addig kimegyek, és mérgembe leiszom magam a hetedik kávémmal. Hogy ez a nyomorult villany…
– Boszorkányok, lemosakodni! – üvöltötte el magát Szaftos.
A húsz perc végére a rendező már az aznapi nyolcadik kávét is magába gyűrte. Szaftos lankadatlanul átkozódott, és mindenkinek juttatott néhányat becsmérlő sértegetéseiből.
Közben az öntudatra ébredő természet, a bontakozó tavasz és a nyiladozó gyermeki lélek gátat vetett a gonoszságnak. A vidám és önfeledt fiatalok elűzték az alvilág idétlen szörnyeit, akiknek rút képébe cseresznye- és mandulaszirmok hullottak. A tündérek, testvéri egyetértésben földi társnőikkel, lassan gyülekeztek a kisstúdió patakpartján. A rendező gyanúsan méregette Szaftost.
– Ezeket honnan szedte?
– Honnan, honnan?
– Azt ne mondja, hogy…
– Hát mégis, honnan? A pokol fenekéről!
– De hiszen az előbb még…
– Az az előbb volt, Főrendkém! Most pedig most van!
– Ezek a „visszataszítóak”, meg a „csúnyának mondottak”?
– És természetesen az „öregedők”!
– De, hogy a fenébe…
– Hé, aranyoskám… – hagyta ott Szaftos az értetlenkedő rendezőt. – Ha már ilyen mutatós pofácskát adott magának a Jóisten, hát használja valamire. Emelje égnek a profilját, oda nézzen, ott repül a kismadár. Maga volt az előbb a csatornalotyó? Ja, hogy az aggszűz volt?! Mindegy, most maga a tavasztündér! Értve vagyok? Ha elfelejti, mehet vissza boszorkánynak. Rezegtesse a szempilláit, hé, az nem a szempillája! Sminkes, kenjen már fel a tündérkének egy rőf szempillát! A szirom-szoknyácskát meg hasítsa fel három helyen köldökig… – Szaftosból ömlött a szó, a tündérek egyre szebbek lettek. Kétségtelen: a báj és a szépség ma ezen a külvárosi forgatáson győzött az alvilág otromba erői fölött.
– Soha még ilyen tündéreket! – csóválta a fejét a rendező. – Figyelje azt a göndör puttót a szárnyakkal, Szaftos. Vagy, aki a Zephirt csinálja. Lebeg, mint az álom…
– Mint a kacsatoll!
– Ugyan, Szaftos, maga egy… – szakadt ki a szemrehányás a rendezőből, aztán elakadt ég és föld között.
– Főrend, el ne kezdje! – gyújtott csikkről cigarettára Szaftos. – Egyik stúdió pokol, a másik mennyország. Ha holnap, a tavaszünnepen ég ki a biztosíték, maga most térdig gázol a pesszimizmusban.
– De ma égett ki, Szaftos. Így hát a tündérek emlékével mehetünk haza.
– Meg a címükkel, Főrendkém! Jók lesznek még nekem ezek a visszataszító, csúf bányarémek. A jövő hónapban indul a „Tündérkirálynő, légy a párom!”
Hozzászólások