A Pécsi Napló 1936. augusztus 26.-ára dátumozott, 27-én megjelent, Bertalan Cornélia által „jegyzett” interjúját olvashatták az érdeklődők „Nagy Endre dicséri a Mecseket és a pécsi kosztot” címmel. (Ebben az időben korántsem volt magától értetődő egy vidéki lapnál újságírónő jelenléte.) Azt nem tudtuk meg, milyen alkalomból járt városunkban Nagy (Grósz) Endre (1877-1938), a „kabaré királya”. Hol készült halála előtt két évvel a beszélgetésükről szóló írás – az egyik utalásból sejthető: valószínűleg egy „közösségi helyen”, és nyári üdülése alkalmából járt nálunk –, már csak azért sem, mert a cikket író hölgy személyes benyomásaival kezdett, és egy értékes gondolattal „zárt”: „Az első pillanatban felismerték természetesen. Hiába húzódott be a ruhafogas bástyázata mögé. De nem zaklatták. Nem, senki sem tolakodott elé autogramm kéréssel. Pécs város publikuma decens és jó izlésű.
Nagy Endre autogrammal
Egy fél percet nézem az arcát, régen nem láttam. Hirtelen, anélkül, hogy számot tudnék magamnak adni róla, hogyan, miért, ez tolakszik eszméletembe: Szimpatikus fiatalember. Ezen nevetnem kell, hogy ezt gondoltam, ő is nevet velem a maga halk, kis nevetésével, ami olyan ismert, ami a száján hagyja a téveteg mosolygást, amelyikkel mintha mindig bocsánatot kérne, hogy Isten neki adta a nevettetni tudás nagy ajándékát…”
Nagy Endre kabaré előadás plakátja
Ez a személyére fókuszáló hangvétel folytatódott a beszélgetésük későbbi szakaszán is, a folytatás ugyanis így szólt, s amelynek során családi tragédiája szintén szóba került: „…Valahogy érezhet valamit abból, ami eszembe ötlött, mert ezt mondja minden apropó nélkül hirtelen: – A hajam, mintha nem volna olyan szürke ma este… – Én úgy emlékszem, hogy feketébb volt! Legyint: – Volt, jó, hogy már régen volt. – Miért jó? Nincs megelégedve azzal, amit művelt?
Megint legyint. Tudom, avval nincs megelégedve, amit vele a par excellence nevettetővel az élet művelt. Beszédes keze elhárító gesztus után lankadtan hull a fehér terítőre: – Még egyszer végigcsinálni?
Pécs, a Széchenyi tér az 1930-as években
Ebben a percben tisztán látom vérezni a szívét. A seb, amit a fia elvesztése tépett rajta, még nem hegedt be, még egészen friss, hamar felszakad…”
Az újságíró hölgy – talán abból a célból vezérelve, hogy vidámabb téma kerüljön szóba – a cirkuszt említette, majd egy rövid időre „előkerült” a színház és a kabaré is: „… – Pesten láttam a tömeget az utcán, a visszaérkezett (berlini) olimpikusokra várón – kezdem el. – A kenyér és cirkuszból ez van: a cirkusz… A szeméből elillan a szomorúság. Keresetlenül adja magát: – Nem kell lenézni a cirkuszt, nem kell lebecsülni. Éppen úgy kell, mint a kenyér: majdnem úgy. A sokaknak persze. Az a kevés nem számít, akinek nem. Annak is csak azért nem, mert valamilyen módon külön színháza van. Á, gondolom, a színház! Itt vagyunk. Beszélni fog a kabaréról, ha szerencsém van. Nem teszi…”
Pécs, Balokányi-tó anno
Nagy Endre ezt követően gyorsan témát váltott, és a kérdezője „kihagyta” a lehetőséget az Einstein-tanulmányára vonatkozó bővebb érdeklődéssel kapcsolatban. Pedig nem volt mindennapi az, hogy a sokoldalú és nagyon művelt újságíró, író, kabarészerző, konferanszié, kabaré igazgató ilyen magasröptű tudományos témával foglalkozzon – és amilyen magasságokba az óta sem emelkedett egyetlen egy „kollégája”, utóda sem –, a szülőföld értékeire terelődött a szó. Az is kár, hogy krónikásunk – maga mondta –, ekkor „otthon hagyta újságírói vénáját”:
„… A szentistván napi tűzijátékról érdeklődik. Elállt az eső? Sokat adtak? Mint amennyit egy nyári fürdőhely kerti ünnepségekor? Görögtűz! Rakéta! – Vállat von: – Pénz kérdés és a nyomában fakadó mosoly és áhitat is. Tiszta matematika.
Tudom, hogy Einstein tanulmányon dolgozik. Szeretném megkérdezni, mennyire jutott vele. De nem lehet. Úgy jöttem el ma este, hogy otthon hagyom az újságírót, írót. (Én könnyen járhatok inkognitóban). Hanem az ember nem bújhat ki a bőréből. Mégis csak írnom kell erről a beszélgetésemről Nagy Endrével.
Nagy Endre: A kabaré regénye kötet
Nagy Endre: Párizs 1913
A magyar föld kincsességéről beszél, a városairól, fürdő és üdülőhelyeiről. Legtöbben alig tudunk róla valamit. – Lillafüred? Igaza van. kulisszás kicsit. A Hámori-tó szép tiszta vizű, nekem hideg. Már inkább megfürödnék a tapolcai strand baszenjében. A debreceni strand is nagyszerű. Általában a Nagyerdői! Fantasztikus. A klinikája európai értelemben is nevezetesség. És a baszénja, amit úgy csináltak meg, hogy sok száz éves fa zöldell a közepén. Csodálatos. Nem vágták ki, s megél a vízben fürödve. És Esztergom és Eger. Eger olyan, mint Firenze. Mindent megtalál benne. Építésművészetet, csodálatos panorámákat, finom hotelt, olcsó kis szobát, magányos, elszigetelt, apró nyaralót, kis tengerszem-tóval, az erdőn tíz percre a várostól és pazar strandot. Fantasztikus…”
Természetesen nem lehetett nem beszélni Pécs és a megye természeti értékeiről, és vendégünk fényesen bizonyította: egyrészt szívesen jön hozzánk, másrészt értékeli, amit nálunk lát, jól érzi magát vidékünkön, közben pedig párizsi – közel sem mindig szívderítő – élményeit is szóba hozta:
„… Figyelek kissé szívszorongva. Pécsről mit mond vajjon? Nem sürgetem, várom, amíg rátér. – Pécs elragadó. A tér a város közepén. A régi is szép volt az ócska patinás kúttal, de ez most igazán gyönyörű. És az alsósétatér. És a lugasként összeboruló, sűrű lombos gesztenyefák alléja a felsősétatéren. A Mecseknek nincsen párja. Jövőre visszajövök. De előre írok, hogy helyet kapjak az új szállodában. Holnap? Holnap a strandon vacsorázom. Melyiken? Nehéz választás, mindkettő kitűnő. A balokányi egyenesen fantasztikusan nagyszerű. A koszt mindenütt jó. Amit adnak nekem, egy kicsit sok. Maga mit vacsorázott? Finom, de nem pászolna hozzá a bor, én pedig azt szeretem egyáltalában…
Nagy Endre: Egy város regénye
A szája szögletében lepittyedt, kis fanyaros grimász ül, mintha jelezné. – Csak a kicsi dolgok érdemesek. az apróra váltott örömkék. Cigaretta, sok cigaretta, kedves mosoly villanása egy fiatal, derűs női arcon… Egy szép őszi barack…
– Dehogy kérem, én barackot pohárban?! – fordul az érkező pincérhez, és kioktatja, hogy úgy hozza a barackot, ahogy az Isten megteremtette a mecseki lankán…
Párisról beszélünk pár percet. Hogy ott is sok minden megváltozott. Olcsó luxusok, egyöntetű, könnyen hozzáférhető dolgok, kelendők, s kaphatók, tömegszükségletre valók. Hamar visszaröppen Párisból Pécsre. Ismétli: – Jó itt Pécsett, és szép igazán. A kitűnő baracktól a bridzspartiig, amit mindjárt megtaláltam, s a menedékházi elragadó kilátástól kezdve a finom zamatú borig, minden nagyon kellemes és kedves. S Harkány a szomszédságban. Fantasztikus! …”
Nem volt kihagyható Nagy Endre izzó, mindig újat akaró, igazi tehetségű személyisége sem, mivel a kérdező is pontosan tudta, nem mindennapi egyéniséggel áll szemben:
Nagy Endre kabaré plakátjai
„… A láng, ami folyton ég, és titokzatosan világít az estébe. Kiönt egy pohár vizet, füstölög. Igen, ég a víz, a lomb medence fölött világít este, a fűre loccsantja a forrás pár cseppjét, a fű kék lánggal lobban. A szeme csillog, ragadja a fantáziája. Ágál kicsit ugrató modorban, gaminosan. Ezt nem vetkőzte le soha. A nagy lexikális készültség ellenére. Ezt nem tudná levetkőzni, ha akarná sem. De miért akarná? Ez az ágálás, ez ő maga, ez nagy Endre: a kabaré…”
Igen, „csattanóként” a kabarénak szintén szóba kellett kerülnie, nem lehetett ezt a témát kihagyni, már csak azért sem, mert értékes dolgokat tudott rögzíteni az újságíró interjú alanyától, még ha a vége nem is sikerült pozitív „kicsengésű” értékelésre:
„… A kabaré, ahol először zengtek fel Ady strófái, ahol kivirágoztak az egyfelvonásosok bűbájos költészetükkel hódítva, vagy fulladásig érő kacagásviharokat kavarva, s az édes sanzonok. Nagy Endre – kabaré! Fogalom. Nagy Endre a kabaré függönyei elől az Újság hasábjaira vonul. Onnét üzen a maga újságműfajával cikkeiben, amelyiknek mindegyike csiszolt ékkőre hasonlítható. A kabarénak vége. Nincs nevetni valónk, s nincsenek igaz nevettetőink…”
Nagy Endre
A végére „előkerült” Bertalan Cornélia szépírói „vénája”, amikor ilyen gondolatokkal, értékeléssel zárta le a Nagy Endrével folytatott interjúját:
„… Mert kedves mélytűzűen, frissen csillogó szemű, szürkült hajú Nagy Endre. Hiába nyugszunk belé a kis örömök apróra váltott szenzációiba, hiába lettünk lehiggadtan bölcsek a felületeken, nem lehet tenni róla, hogy tudjuk, hogy lehetne más ez a mosoly is talán, hervadt humorú, elfanyarodott, furcsa kabaré, amiben élünk. És ezen nem változtat a relativitás sem, bár azután, ha jól és közelről szemléljük meg a dolgokat, hogy nagyendrésen fejezzem ki magam igazán: tiszta matematika.”
Amint látható a cikkből, Nagy Endre mindig szívesen jött megyénkbe, városunkba – még ha eddig csak ez a most közölt egy újságcikk tanúskodik is róla –, jól érezte magát itt nálunk, és a pécsiek, baranyaiak pontosan tudták, milyen jelentős személyiség járt körükben. S hogy megörökítette ezt az 1936-os nyári ittlétet az egyik legnevesebb helyi napilap, a Pécsi Napló, külön öröm nékünk, kései utódoknak…
(A képek forrása: Wikipédia)
Hozzászólások