Az éjszakai vihar letörte a barackfa legszebb ágát. A sok-sok sárguló barack ágastól a földre esett, nem sok hasznát venni már. Az öregember csalódottan nézte a pusztítást. Minden porcikájában benne érezte a fa fájdalmát. Szerette a növényeket, de különösen a fákat. Csak akkor mosolygott, ha kizöldült a határ, ha életre kaptak az erdők. Odahúzta kisszékét a barackfa alá, és vigasztalgatni kezdte a fát.
„Na, ne félj, tovább élsz azért… Ugye, szeretsz itt a kertben? Még akkor ültettelek, amikor a Gyerek született. Látod, együtt vénültünk meg, pedig valamikor milyen erősek voltunk… Mennyire szerettem dolgozni…”
A fa tudta ezt. Az öregember gyakran mormogott itt alatta, többször elmesélte már az egész életét.
Régen, nagyon régen volt. Az öregember délceg, fiatal legény volt. Nyaranta éjjel egykor kelt, és este tízig vágta a gabonát. Senki sem szeretett vele kaszálni, mert ő sohasem pihent, halálra hajtotta volna a többieket is. Bezzeg a lányok! Mindent megtettek, hogy a közelében lehessenek. A déli pihenőt dehogyis töltötték volna más legény mellett, mindenki az ő tarisznyája mellé pakolt. Napbarnította arca és egészen haloványkék szeme volt, tetejében még tréfálkozott is a lányokkal. Egy égető nyári nap délben elhatározta, kitudakolja végre, melyik lány hajlik legjobban hozzá. Ebéd után vállára vette tarisznyáját és a hűs fák alól elindult egy kopár, elszáradt fához, amely egymagában állt a dűlő szélén. Letelepedett a fa alá, ahová elviselhetetlenül tűzött a nap. Na, lesz-e leány, aki eljön utána?
Mindegyik lány eljött. Egyenként jöttek, mások párosával, mind odatelepedett a tűző napra, rákvörösre sültek valamennyien a legény kedvéért. Ennyi bolondot se azelőtt, se azóta nem látott az a kiszáradt fa!
Régen volt ez, nagyon régen. Olyan, mintha nem is az öregember életében történt volna meg. Az ő élete egy másik élet, egy meleg-barna szemű, törékeny asszony életével egybefűzve. Az az asszony is ott sült leánykorában annál a kiszáradt fánál, mégsem volt könnyű elvenni. Mit meg nem értek együtt! Mennyit vártak egymásra, milyen nehéz volt az egész fiatalságuk. Jobb lett volna, sokkal kevésbé gyötrelmes, ha nem kezdtek volna a faluban téeszesíteni. Az ember legutoljára lépett be a téeszbe, hetekig nem tudták betörni, pedig fűt-fát ígértek neki. Nem és nem. Nem egyezett bele a világ minden kincséért sem, kiabált, fenyegetőzött, verte az asztalt, de nem írt alá. „Elvtárs, milyen iskolában akar továbbtanulni a lánya?” – ez a kérdés volt a rábeszélés. Az ember erre belépett. A lányát, persze, nem vették fel sehová, túl takaros volt ahhoz a portájuk, túl sok volt az irigyük. A takaros udvarból ellenben mindent elvittek. Boldog volt az ember, hogy a gyümölcsfái a földben gyökeret eresztettek, így nem lehetett kitépni és a téeszbe cipelni őket. A gyümölcsük ugyan odalett, de legalább a törzsük megmaradt. Egyenesen, mint az emberé.
A téeszben az ember nem lett vezető. Hogy is lett volna, hiszen makacs volt, a gazdálkodásba nem tűrt beleszólást. Beleszóló meg akadt bőven. Csősz lett. Nem született még ember a földön rajta kívül, aki ezt a munkát ilyen becsesnek tartotta volna. Minden szem krumpliról, darab földről és szál fáról külön-külön tudott mindent, személyes barátaiként beszélt róluk. A földek kiosztásával is megbízták, mert ő nem mért „félre”. Igazi értelmet azonban az adott napjainak, hogy ő vezette a fásításokat.
Mikor volt már ez! Azok az erdők már óriásira nőtt akácosok, fenyvesek. Az öregember nem tudja már megkerülni ezeket az erdőket, csak gondolatban kalandozgat fáik alatt. Egyenként ismerte a fákat. A Szélsőt, a Legnagyobbat, a Göcsörtöset, az Odvasat, a Beteget… Ám hiába volt minden fáradozása, nyugdíjba küldték. Akkor azt hitte, nem éli túl. Aztán tessék, hány év eltelt már azóta is…
Először tréfával próbálkozott, aztán sértődöttséggel, aztán fenyegetőzni próbált, de hiába, csak nem marasztalták.
„Öreg már maga, kell a hely a fiataloknak, diplomás agronómus jön a maga helyére ” – mondták flegmán és lélektelenül.
„Diplomás? De hisz nem ismeri az a fákat! Neki: fa-fa, mindegy lesz. Meg tudja-e különböztetni majd a fa részeit? Tudja-e majd, mi az a csihatag? Honnan tudja majd, hogy melyik fát kell kivágni, melyiket meghagyni?…”
Az öreg feleslegesen morfondírozott, az ügyét befejezték, nyugdíjazták. Amíg bírta erővel, minden nap megkerülte az erdőket, eleinte biciklivel, később gyalogosan, de vénségére már csak ez a barackfa maradt elérhető távolságban számára. Ez volt a fája a többi helyett, még feleségnek is csak ez maradt. Ez legalább megérti a múltat, tudja, mi történt régebben az öreggel, hiszen mindig itt állt. És tessék, most ez is beteg, letört az ága. Az öregember úgy gondolta, legalább jó lesz télire tüzelőnek, egyszer bemelegszik vele a konyha.
A téltől nagyon félt. Tavaly kért egy fatörzset a téesztől, mert nem tudott már tűzrevalót gyűjteni. Egyenesen az elnökhöz folyamodott, de azt válaszolták neki, hogy másra kell a kitermelt fa.
„Így van ez – magyarázgatta az öregember a barackfának -, megértem én, minek már nekem az a fa, úgysem lesz már sok telem.” Megfogta kisszékét, visszavitte a verandára, és elindult hátrafelé, körbejárni a kertet. A barackfa susogó ágakkal nézett utána, és őszintén bánta, hogy nem tud megszólalni, de megfogadta, hogy a következő viharban megpróbál ügyesebben ellenállni a szélnek…
Néhai Stadler György (1915-1997) emlékének
Hozzászólások