Kéri Katalin írásai

A februári bálon szerettek egymásba. Azóta mindig a vasútnál találkoztak. Ott, ahol két magas dombfal ölében futott a sínpár. A dombon kopár akácfák hajladoztak, a frissen kihajtott fűben millió március végi ibolya pompázott.

Mindezt sohasem éltem volna át, ha nincs az a szakácsverseny. Egyhangúan teltek napjaim a szürke, mocskos és zajos nagyvárosban, ahol mindig sírásra állt a felhők szeme. Délelőttönként beballagtam munkahelyemre, egy nagy szálloda konyhájára, ahol minden nap kárörvendően vigyorogtak rám a sárgás-pirosas krumplik, a hetyke sárgarépák és a terpeszkedő káposzták.

A nagy, szürke elefánt bánatosan álldogált a cirkuszi sátor mellett. Búsan tekergette ormányát, és szomorúan hallgatta a körülötte csivitelő kismadarakat. Azon gondolkodott, hogy mennyire szeretne egyszer világot látni, valami jót cselekedni.

Megannyi aranysárga, melengető barna és hamvas-vörös falevélbe öltözködött a táj. Mesebeli erdőkön, ködfoszlányokkal lepett réteken szaladt át a vonat. Valamennyi őszi szín kedves volt a szememnek. Beburkoltak, körbetáncoltak az árnyalatok, még az ablaküvegen át is éreztem azt a finoman metsző, friss levegőt, amelyik csakis októberi reggeleken érezhető.

Nem hittem, hogy bármi is megzavarhatja csendes teázgatásomat nagyanyám kemencével fűtött, finom melegséggel beburkoló konyhájában. A kertben cudar hideg volt, jégcsapok csüngtek az eresz szélén, és fagyos dallamokat énekelt a kopár fák ágai között átszáguldó északi szél.

Az öreg azon a nyáron folyton ott ült a parkban, egy nagy vadgesztenyefa alatt. A fején egy szürke, kopottas kalapot viselt, arca barnás volt, de mégsem látszott csavargónak. Tiszta volt, és még azt is megkockáztatnám, hogy jóillatú, bár nem voltam benne teljesen bizonyos, hogy felőle árad az a különös, fanyar, citrusos pára.