Mire való az iskola? • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Mire való az iskola?

 

Egy értelmiségi feljegyzései

 

2020. május
Közeledik a diplomaosztóm ötödik évfordulója. Amikor ez tudatosult bennem, megdöbbentem: már öt éve nem tanulok?!

Összesen 17 évig jártam iskolába, amiről a kezdetekkor annyit tudtam, hogy egy különleges hely, ahol érdekes, fontos és hasznos dolgokat tanulok, és ami felkészít az életre. Ebben a gondolatban sokszor a saját tapasztalataim ellenére a diploma megszerzésének pillanatáig hittem.

 

2015. szeptember
Ma a munkából hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon volt-e értelme ennyit szenvedni az egyetemen. Amikor megláttam az asztalomon az energiaadós projekt kijavított anyagát, majdnem sírva fakadtam. A nyomtatott lapok tele voltak pirossal írt megjegyzésekkel, áthúzásokkal, sőt, néhol kérdőjelekkel is. Nyilván sejtettem, hogy nem lesz tökéletes, hiszen ez volt az első igazi szakmai feladat. Azt is tudom, hogy a gyakorlatot nem az iskolában szerezzük meg, hanem munka közben, mégis rémisztő a gondolat, hogy öt év egyetem után nem értek semmihez. Azt pedig, hogy mit használok most, a munka (és az életem) során az iskolában megszerzett és dolgozatok, vizsgák formájában visszaadott, tudásnak nevezett adathalmazból, inkább hagyjuk is.

 

1999. június
Ma megkaptuk a bizonyítványt. Még a Nagypapa is látta. Ravasz kis mosollyal csak ennyit mondott:
Orsika, elsőben megtanultál írni, olvasni, számolni. Mit szeretnél még? Mindent tudsz, ami igazán fontos.

 

2004. március
Két hét betegség után ma voltam először iskolában. A magyartanárt természetesen ez nem érdekelte, feleltetett A walesi bárdokból. Még jó, hogy anyával átbeszéltük a lényeget tegnap este. Az utolsó kérdés az volt, hogy mit jelent nekem ez a ballada. A döbbenettől kábán igyekeztem valami okosat mondani, ő pedig szó nélkül beírt egy jegyet a naplóba.

 

2008. január
Ma az osztályfőnöki órán megint szóba került a továbbtanulás és a fakultációk. Már négy éve hallgatom, hogy nagyon fontos, hogy diplomát szerezzünk, a mai világban ez elengedhetetlen. Mintha egy péknek vagy egy targoncásnak szüksége lenne ilyesmire. Oké, egyik sem szeretnék lenni, sőt. Szeretnék diplomát. Mégis úgy érzem, hogy egyelőre nem ez a legfontosabb. Van még időm eldönteni, hogy mit kezdek az életemmel. Még csak 16 éves vagyok.

 

2010. február
Le kell adni a felvételi jelentkezési lapokat. Anyáék persze nem engedik, hogy kommunikációra menjek, szerintük az újságírás hülyeség. Amikor pedig azt mondtam, hogy magyartanár akarok lenni, a szemüket forgatták és azt mondták, hogy abból éhen halnék. Elmeséltem ezt az egészet a történelemtanáromnak, ő nagyon támogatott, szerinte jó tanár lennék. Azt is mondta, hogy a gyerekekhez szükséges türelem fejleszthető, ezen ne aggódjak. De most már mindegy. Bejelölöm a jogot, úgyis olyan komoly egyetem. Valamire jó lesz biztosan.

 

2012. január
Ma megbuktam egy vizsgán. Megsemmisülve ültem a tanszék egyik apró, levegőtlen szobájában, miközben a 60 körüli tanárnő gúnyos mosollyal a szája sarkában közölte, hogy gondolkodjak el, hogy alkalmas vagyok-e a jogi pályára. Metsző, jéghideg hangon tette hozzá, hogy szerinte nem. A következő pillanatban hangosan csattant az asztalon az indexem, amiben hatalmas betűkkel szerepelt az elégtelen. Ezt csak egy villanásra láttam, mielőtt a bőrkötéses könyvecske leesett volna a földre. A szégyentől és a megaláztatástól égő arccal nyúltam érte és remegve igyekeztem mielőbb kijutni a szobából.
Hosszú ideig üldögéltem az egyetem egyik csendes folyosóján, nem jutottam szóhoz a döbbenettől. Nem az fájt, hogy megbuktam. Az sokkal rosszabb volt, hogy nem értettem, hogy miért kellett elvenni a kedvem az egésztől.

 

2015. július 10.
Ma volt a diplomaosztó. Bocsánat, doktori avatás. Fehér kesztyűben, ahogy azt kell. Eskütétel, meghatottság, megkönnyebbülés. Az elfogyasztott pezsgőtől bódultan fekszem az ágyon és az elmúlt 17 év jár a fejemben.

 

1998 szeptemberében mentem iskolába. A mai napig tisztán emlékszem az első napra. A piros plexivel bevont kavicsos paneltömbökből álló épület tökéletesen hozta a külvárosi szocreál romantikát. Az óriási linóleumos aulában éppen szemmagasságban olvashattuk: „… dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!”. 10 éves koromig több ezerszer olvastam el ezt a feliratot. Az iskolát azóta felújították, a felirat is eltűnt, de az üzenet velem van.

Alig múltam 12, amikor a külvárosi panelt lecseréltem egy dohos belvárosi téglaépületre, a „mintagimnáziumra”. Itt lettem kislányból fiatal felnőtt, aki 18 évesen azt képzelte, hogy övé a világ. Szerelmek, életre szóló barátságok, válságok, veszekedések, tanulságok. A szárnyaink bontogatása.

Nagy reményekkel vágtam neki az egyetemnek. A tökéletes szellemi műhely, ahol kibontakozhatok, gondoltam naivan. Na, persze. Azt hiszem, az első héten az arcomba csapódott a valóság: jegyzet-kunyerálásra épülő, farkastörvények alapján működő, autodidakta rendszer, alján keltezés, aláírás, pecsét. Lerombolt személyiség és a jó hír: építhetsz magadnak újat. Ha tudsz.

Tényleg erre való az iskola? Jó kérdés. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az igazi tanulás csak ezután jön.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS