(Egykori tanítóimra emlékezve)

Az idő cseppkövén
sok emlék átcsorog,
lassan gyűlnek körém
a kopott padsorok…

Rálátok hát arra,
hogy hol volt a helyem,
hol firkáltam falra
titkon a kézjegyem.

Bár azóta a csengő
már végleg elnémult,
s az itt-ott felfeslő
tegnapjainkba hullt.

Hol van, ki bíztatott,
segített a mába,
s a betűkkel rakott,
megkopott kis tábla?

Kitől kérsz tanácsot,
ki ad neked választ,
ha szíved parázsol
vagy kételyed fáraszt?

Ki fogja a kezed,
mint első betűdnél,
a fényre ki vezet,
ha vakon tűnődnél?

Ki segít az útra,
ha mégis letérnél,
ki mutat a kútra,
ha torkodig égnél?

Hol van, ki szemével
megfékezett téged,
felnőttek szívével
hogyan köszönnéd meg?

Összement azóta
vagy te nőttél nagyra?
Ha megállsz egy szóra,
emléked kutatja!

Adunk annyit tovább,
amennyit ránk hagyott?
Rég elnémult csengők,
ti válaszoljatok!

(1987)

Megosztás

Tweet