Karcsúvá váltam.
Formába öntött az időm,
mit nekem szánt
az érkező, kíváncsi vágy,
s míg ízek, illatok
balzsamot szórtak,
fürkésző kék szemem
látni kezdett,
és frissen hervadt szirmaival
rám nyílt a világ.

Felhőn átkúszó könny csordult,
szitálón halk zokogás,
szívek láncolta, kószáló lelkek,
s az odaégett kamasz vacsorám.

Hiába, nem takart meleg szó.
A hideg csak jött,
s a kérdések dúlt halmaza
kéretlen vert tanyát,
az értetlen szó
megült a könyvek lapjain,
s idegen szívek üres szólama
bennem hamis szavakkal babrált.

Tollam forgott,
vége nem kopott nesztelen,
a csupasz lélek
nem fakadt szóra konokul,
nem tudatta, átcsorogva
betűk rengetegén jaj-át,
hogy mily’ temérdek a baj,
és mily` sok az akadály.

És évek teltek,
a tízekre rendre tízek dőltek,
és bújós szerelmek szakadtak,
majd földre emeltek,
bölcsők sírtak és kacagtak,
s anyátlan tőlem lassan mégis
melegedett a kert,
a köröttem súgó sóhajok,
s velük a trüffel ízű, valódi világ.

S jöttek a szavak, ti, ők,
minden s a hazám,
s középen ott álltam én,
színekkel, zamattal,
mint csapongó, botló,
madár léptű ember
és Isten,
holtnak, élőnek
jóságos hozomány.

Megosztás

Tweet