2020. május 23.
A minap hallottam egy beszélgetést egy multi marketing vezetőjével; érdekes gondolat maradt meg bennem az innováció kapcsán. Kétféle innováció létezik, a kreatív és a kényszer szülte innováció. A kreatív innováció valójában művészet, az alkotás szabadsága. A kényszer szülte innováció inkább tüneti kezelés, gyors válasz egy válsághelyzetben. Ami segíthet újra elindulni.
Egy pillanatra megáll a kezem a billentyűzet fölött. De hiszen én pontosan tudom, hogy mindez mit jelent, gondolom. Gyorsan visszagörgetek a korábbi bejegyzésekhez.
2018. április 17.
Fekszem a földön, lassan próbálom kinyitni a szemem. A világ szó szerint a feje tetejére állt. Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide, nem értem, hogy miért nem tudok mozdulni. A jobb fülemen csurog valami meleg. Vér, suhan át az agyamon. Recsegő hangokat hallok, mint mikor valaki üvegszilánkokon lépked. Meg akarok szólalni, kiabálni akarok, tudni, hogy mi történt. De mintha senki nem hallaná. Mindenem zsibbad. Valaki beszél hozzám, de nem értem. Mintha egyre távolabb kerülnék a valóságtól.
Hirtelen elsötétül a világ.
2018. április 26.
Arra ébredek, hogy egy orvos rajztáblát akaszt az ágyam végében lévő infúziós állványra. Azt mondja, most már sokkal jobban vagyok, mint néhány nappal ezelőtt. Meg, hogy nyugodtan mondjam meg a látogatóknak, hogy firkálják tele a táblát. Szeretném megköszönni neki, de nem jön ki hang a torkomon. Néhány perc múlva egy ápoló beköt nekem egy infúziót. Mosolyogva álomba zuhanok.
2018. május 28.
Ma reggel lekapcsoltak a lélegeztetőgépről, kicserélték a torkomban a csöveket és visszaadták a hangomat. Hatalmas lépés, mondogatták az orvosok, hiszen nem sok esélyt adtak nekem az életre. Ez az egyetlen opció, válaszoltam.
Apa délután meglátogatott. Még szükségem volt egy utolsó gyógyszeres inhalálásra, így arcomon maszkkal hallgattam őt. Fantasztikus, hogy milyen eredményeket értél el eddig is, kezdi. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy a jövő héten már a futópályán lennél, de légy türelmes magadhoz. A gerinctörés nem játék, hosszú lesz az út. Anyáddal mindenben támogatunk.
Szerencsére ebben a pillanatban betoppan egy ápoló, hogy megszabadítson a maszktól; épp időben, mielőtt sírvafakadtam volna. Nagyon ritkán beszélgetünk ilyen fontos dolgokról. Zavarban vagyunk a saját érzéseinktől és a helyzet félelmetes komolyságától.
Kifelé menet még visszaszól az ajtóból: kislányom, önmagadra emlékezz. Ez a legfontosabb.
2019. április 17.
Éppen egy éve történt, egy pillanat töredéke alatt. Nem fájt, csak nem értettem. Azóta összeállt a kép. Egy pillanatra minden megállt, majd ismét elindult. Kaptam egy második lehetőséget. Azt persze nem mondta senki, hogy minden erőmre szükségem lesz ahhoz, hogy élni tudjak vele.
Dühös könnyek között tanultam meg az első leckét. Úgy történt, ahogyan apa megjósolta; hónapokig képtelen voltam elengedni azt a képet, hogy továbbra is a maratonra edzek. Minden pillanatban tagadtam, hogy velem bármilyen baleset történt volna. Arra vártam, hogy valaki odalép az ágyamhoz és meggyógyít.
Nagyon hosszú ideig tartott, mire beláttam, hogy mindennek időt kell adnom, s ebbe én is beletartozom. Mert egyetlen ember van ezen a világon, aki ki tud rángatni engem egy gödörből: én magam. Megtanultam tehát a jelzésekből olvasni, hogy az aktuális lelki és fizikai állapotom éppen mit bír. Mindig csak 24 órában gondolkodtam és gondolkodom most is. El kellett fogadnom, hogy bármennyire is őrjítő, minden nagy cél sok apró eredményen alapul. Úgy képzelem el, mintha várat építenék; minden egyes téglát nekem kell megtervezni, legyártani és a helyére tenni.
A hányinger és az alacsony vérnyomás mellett a hiúságomat, sőt, az egész személyiségemet le kellett győznöm, amikor első alkalommal ültem kerekesszékbe. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de belül ordítottam. A főorvos sugárzó mosolyát látva értettem meg, hogy aznap megtettem az első lépést a felépülés felé.
2020. március 18.
Ismét egy hét kórház. A sokadik lázcsillapító infúzió és mellkasröntgen után kiderül, hogy hörgőgyulladásom van. Csak néhány napot töltöttem ott, mégis hónapoknak tűnt. Mivel az antibiotikum és az étvágytalanság nagyon legyengített, a napjaim nagyobb része félálomban gondolkodva telt. Mégis úgy jöttem el onnan, mint akit kicseréltek.
A felépülés alatt számtalanszor éreztem már a saját bőrömön is, hogy a szervezetem milyen pontosan reagál arra, ami a fejemben van. Gondolatokra, érzésekre, indulatokra. Ahogyan apránként kezdtem felvállalni a felépülés minden részét, az izmaim apró rezdülésekkel, új mozgásokkal reagáltak rá. Amint elveszítettem a fókuszt és másra figyeltem, jött a visszaesés. Elnehezültek a végtagjaim és szörnyen éreztem magam.
Hirtelen megértettem, hogy milyen fontos eszköz van a kezemben. Ez egyszerre megnyugvást és magabiztosságot adott. Ekkor végre meghallottam saját magam hangját; megértettem, hogy az igazi életem tehát belül zajlik, és az újrainduláshoz szükséges erőt is magamban kell megtalálnom.
2020. április 17.
A második születésnapod, mondják sokan. Bárcsak tudnátok, mit beszéltek, gondolom magamban. Egyetlen életem van, ami a 90-es évek elején kezdődött el. 2018. április 17-én majdnem vége lett. De itt vagyok és folytatom az utat, hiszen egy csonttörés nem tett más emberré. Ugyanaz az ember vagyok, tervekkel, célokkal, vágyakkal.
Ugyanis nem számít, hogy milyen szomorú, dühítő vagy igazságtalan dolgok történtek velem, nem ezek határoznak meg engem. Kizárólag az számít, hogy hogyan reagálok és mit tanulok ebből. Mert ezek készítenek fel az újrakezdésre.
Az írás eredetileg a PesText irodalmi pályázatára készült.
Hozzászólások