Az a kényelmetlen trapéznadrág • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Az a kényelmetlen trapéznadrág

 

Amíg élveztem a munkanélküli segélyt, egyetlen komolyabb elfoglaltságom volt: követni a hirdetéseket. Tudtam, a kilenc ingyenélő hónap hamar elröpül, s ismét ott leszek, ahonnan elindultam, egy vak bagó nélkül a zsebemben. Így aztán jónak láttam idejében munkahely után nézni. Kínálat lett volna bőven, de egyik sem volt igazán ínyemre. Végül találtam egy titkárnői posztot a város egyik bútorgyárában. Kicsíptem magam és jelentkeztem az interjún. Közgazdászi diplomám, no meg a gyors- és gépírói technikumom bőven eleget tett a munkahely követelményeinek, a többi pedig pusztán a szerencsén múlott. Úgy látszik, hogy ezúttal a védőangyalom is besegített, mert kb. két hét gyötrelmes várakozás után megkaptam az állást.

Kezdetben ment minden, mint a karikacsapás. Munkatársam csak kettő volt, a könyvelő meg a pénztáros. Nem sokat törődtek velem, de ha valamiben nem tudtam eligazodni, szívesen segítettek. Szóval, már eléggé olajozottan kezdtek pörögni a napjaim, amikor egy reggel, a buszmegállóban várakozva, lefékezett mellettem egy Dacia. A főnököm volt, Pigulin Viorel, a bútorgyár fődirije. Persze már ismertem, de nem a gyárból, hanem a szomszédomból. A hatvanas években vetődött városunkba, egy moldvai faluból, s egyik munkatársával szobát bérelt a szomszédban. Ilus néni, a ház tulajdonosa, özvegyasszony volt, s pár zsák krumpli és néhány füstölt oldalas fejében nyaranta vigyázott rám és a négyéves öcsémre, amíg szüleink a mezőn dolgoztak. Így aztán nap mint nap láthattam a két moldvai ficsúrt s hallgattam az öregasszony zsörtölődését, a legénylakásban uralkodó állandó kosz és rendetlenség miatt. Érkezésükkor valami piszkosszürke gatyaszerűség és ugyanolyan színű lening volt rajtuk, fejükön pedig apró szalmakalap. Mindkettő hatalmas, barnára festett katonaládát cipelt, de abban biza csak póréhagyma s pár falás brajlai túró volt. Ilus néni minden vasárnap reggel kimosta ingüket-gatyájukat, hogy estig száradjon is meg, egyébként hétfőn egyszál rövid alsóban kellett volna munkába menniük. De még a frissen mosott gúnyájukban is, gyárban, utcán, a városi vigécek állandó gúnytárgyai voltak. Így aztán igyekeztek minél hamarabb megszabadulni „rusztikus” szereléküktől, s az első fizetéséből Pigulin vett magának egy kávébarna trapéznadrágot, társa pedig egy sötétzöldet, de azokra is hasonló sors várt: pihenőnapokon már kora reggel a szárítókötélen kellett lógniuk, hogy este ki lehessen őket vasalni. De Pigulin urat kemény fából faragták. Nem dekkolt sokáig az egyetlen trapéznadrág mellett, sem a szakképzetlen munkási szinten. Esti tagozaton előbb szakiskolát, majd líceumot végzett, aztán mint „egészséges származású káder”, gyári KISZ*-titkárrá avanzsált. Innen a bukaresti pártiskola meg a direktori szék már csak egy sántaarasznyira volt.

De folytassuk csak történetünket azzal a reggeli jelenettel, amikor az igazgató  észrevett engem a megállóban és kegyesen kitárta előttem a Dacia ajtaját. Néhány olcsó bók és lejáratott vicc után már gyakorlott mozdulattal „felejtette” jobb tenyerét a combomon. Úgy tettem, mintha nem zavarna a dolog s kedvesen megbiccentettem előtte, hogy bizony, én már nagyon régtől ismerem az igazgató urat. Eleinte nem nagyon figyelt a fecsegésemre, valószínű gondolatban már a randit tervezte, vagy valami pajzán viccen törte a fejét, de amikor megemlítettem az Ilus néni meg a moldvai falustársa nevét, hirtelen elkomolyodott. Mire a gyár kapujáig értünk, már az ötödik cigarettánál tartott és arca hol elsápadt, hol lilás vörösre váltott.

Attól a naptól kezdve nem volt nyugtom a gyárban. Ahányszor csak belém botlott, kész dührohamot kapott. Azt hiszem, lelki szemei előtt eggyé váltam azzal a katonakofferrel, mellyel leszállt a brassói állomáson, meg az egyszál trapéz nadrágjával, mely minden vasárnap ott csüngött a szárítókötélen, miközben ő rövid alsóban mászkált fel-alá nyomorult albérleti szobájában. Pedig hány keserves évnek kellett eltelnie, míg ezek a képek végleg eltűntek életéből, de még a rémálmaiból is. Úgy látszott, direktori beosztása, négyszobás luxusapartmanja és vadiúj Daciája mára már kitörölte emlékezetéből azokat a megalázó éveket, melyekben része volt a kezdetekkor, de még poros szülőfaluját is, ahova azóta sem tette be a lábát, hogy először ült fel a brassói vonatra. S akkor itt jövök én, az újonc, aki szemébe meri mondani, hogy ismerte azt a régit, a lengatyásat, és tisztában van azzal, hogyan került ő az igazgatói bársonyszékbe.

Kezdetben napokig bezárkózott az irodájába és csak program után jött elő, mikor biztos volt benne, hogy már hazamentem. Máskor valamilyen ürüggyel postára, delegációba küldött, csak, hogy szabaduljon tőlem. De minden dosszié az én kezemen ment át, én gépeltem a leveleket meg a hivatalos átiratokat, szerveztem meg az üzleti találkozókat, és vittem be reggel a kávéját, szóval folyton az útjába kerültem. Végül már nem bírta tovább, s kimerültségre hivatkozva, beutaltatta magát az alsótömösi szanatóriumba. Én persze nem vártam ki a „gyógyulását”, röviddel távozása után beadtam felmondásomat. Bár kezdetben élveztem gyötrődését, amiért kiderült: nem épp az a teljhatalmú doyen, akinek látszani akar, nem bírtam volna tovább dolgozni abban a feszült, ellenséges légkörben.

Aztán egy darabig ismét az álláshirdetéseket böngésztem.

 

*Rövidítés, jelentése: Kommunista Ifjak Szövetsége

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Az a kényelmetlen trapéznadrág”


  1. Nemigen bírják elviselni az ilyesmit. Hátha még segítettél volna is neki akkor valamit! Hamar menned kellett volna.

    Hozzászóló: M | 2020. szeptember 1., 19:43

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés