A porcelánüzlet ott állt a városka főterén, kirakata, mint hatalmas szem csodálta a város vidám és nyüzsgő életét. Az üzlet tele volt fehér tányérokkal és vázákkal, de kecses szobrok és elmélázó lámpatestek is mutogatták magukat az üveg mögött.
Ha valaki megnyitotta a porcelánüzlet ajtaját, egész harangjáték jelezte érkezését. Vékonyan és vastagon, fürgén és meggondoltan szóltak a csengettyűk, az apró harangocskák és az öblös hangú kolompok. Mire a váratlan hangverseny utolsó hangjai is elhaltak, az üzlet közepén ott állt Alfrédi úr, a tulajdonos. Elegáns szabású, világos öltönyében kecsesen meg-hajolt a látogató előtt és halkan kérdezte: „Mivel szolgálhatok, nagyságos kisasszony?”, vagy „Rendelkezzék velem, uram!” Alfrédi úr maga volt a megtestesült udvariasság, mozgása egy életre kelt porcelánfiguráé, hangja pedig mintha a harangjáték kései akkordja lett volna.
A városka lakói mosolyogtak Alfrédi úron, és szívesen vásároltak a porcelánüzletben. De Alfrédi úr akkor is meghajolt udvariasan, ha a látogatók csak végigsétáltak polcai előtt, ha megcsodálták vitrinjeit és semmit sem vásároltak. Sőt, igazán akkor örült, ha senki nem zavarta meg üzlete nyugalmát, ha egyedül gyönyörködhetett porcelánszobraiban, kecses vázáiban és mosolygó, hasas edényeiben. Ilyenkor megállt a harangjáték előtt, és óvatosan ráfújt az apró hangszerekre. A harangok előbb megmozdultak, aztán megszólaltak anélkül, hogy idegen lépett volna a porcelánüzletbe. Ezekben a percekben varázslónak érezte magát Alfrédi úr, és maradéktalanul boldog volt.
A porcelánüzlet elegáns vitrinjei és faragott állványai mögött sötét és mély pince ásított. Alfrédi úr ide nem szívesen vitte be fehér szobrait, de még a tányérjait is csak végszükségben. Figuráit élő személyeknek érezte, és esze ágában sem volt, hogy sötét pincébe zárja őket. Hiszen a porcelánok olyan fehérek, szépek és világosak. A pince meg…!
Volt még valami, ami bizalmatlanná tette Alfrédi urat a pince iránt. A furcsa években ugyanis úgy döntöttek, hogy ezentúl a város minden lakója egyforma edényt fog használni: fületlen, szürke csuprot kaptak a vendéglők a levesnek, az iskolában a diákok a reggeli tejeskávénak, a kaszárnyában a katonák a bableves kiszürcsölésére, sőt a börtön lakói is, hogy ebből szemelgessék a hígra sikerült zabkását. A város lakói azonban nem szerették ezeket a csuprokat, az iskolások virágot ültettek beléjük, és a földbe ásták, a foglyok pedig egyszerűen kidobták a börtön rácsos ablakán.
A furcsa évek ugyan elmúltak idővel, de a csuporgyártás tovább folyt. A városiak azonban többé egyetlen darabot sem vettek, így aztán hamarosan hatalmas készlet halmozódott fel fületlen, szürke csuprokból. Először győzködték Alfrédi urat, hogy vásárolja meg a készletet fél áron, ő vásárolt három csuprot, három krémszínű macskájának. Aztán negyed áron kínálták, de Alfrédi úr közölte, hogy nincs több macskája, és nem vett több csuprot. Ekkor kérlelni kezdték, hogy mentse meg a város becsületét, amelyet már országszerte Csuprocskának neveztek, de Alfrédi úr meghajolt udvariasan és kitessékelte üzletéből a kérelmezőket. Legvégül ajánlatot tettek Alfrédi úrnak, hogy ha mélységes pincéjében eltüntet a kaján szemek elől egy nagyobb tétel fületlen szürkét, a város megválasztja díszpolgárának, sőt még a harangjáték csengettyűit és kolompjait is felhangolják, amelyek az évtizedes ajtónyitogatásban ugyancsak lehangolódtak. Az üzlet – üzlet, még ha nem is fűlik hozzá az ember foga, a fületlen, szürke csuprok bevonultak a pincébe, Alfrédi úr viszont e naptól kezdve nem tette be többé ugyanoda a lábát.
A porcelánüzlet virágzott, a vásárlók csilingeltek a harangjátékkal, Alfrédi úr mosolyogva hajlongott előttük, és már-már mindenki mindent elfelejtett, amikor váratlan esemény történt. A városkába vándorcirkusz érkezett, színes sátorral és tarka bohóccal, síppal-dobbal, nádi hegedűvel hirdette megérkezését és világra szóló produkcióját.
A városka izgalomba jött, Alfrédi úr azonban megőrizte nyugalmát, az ő szakmájától távol állt az erőművészet, a kardnyelés meg a lóháton való egyensúlyozás. Világos öltönyében kissé előre hajolt, kezét a háta mögött összekulcsolta, és a városka főtere felé mosolygott szomorkásan, ahol a cirkuszsátor tarkállott. A díszelőadásra zsúfolásig megtelt a nézőtér, Alfrédi úr pedig bezárta a porcelánüzlet ajtaját: – Ma már ide nem jön vásárló!
Az éjszaka közepe táján azonban különös esemény történt. A cirkusz közönsége lelkesen tapsolt az utolsó műsorszámnak, és mit sem tudott róla, hogy közben Topánka, az elefánt-balerina megszökött a ketreckocsiból. A szabadság mámoros vágyától hajtva Topánka kilépdelt ketrecéből, körbeügetett a városka főterén, majd megtorpant a porcelánüzlet kirakata előtt. Ormánya egyetlen mozdulatával betaszította az ajtót, és az üzletbe csörtetett. A harangjáték az ő elefántfüleit a cirkuszi trombiták vidám indulójára emlékeztette.
Topánka gazdája, a kiérdemesült idomár rémülten kereste elcsellengett elefántját. Kereste a cirkuszsátorban és környékén, a városka ligeteiben, sőt még a postamester virágos-kertjében is, de hiába. Hogy a főtér porcelánüzletébe kukkantson be, ez eszébe sem jutott az idomárnak.
Másnap reggel, amikor Alfrédi úr belépett üzletébe, ugyancsak meghökkent a váratlan szaporulat láttán. Topánka még mindig ott állt a középen, ormányával végigszimatolta a tálakat és a csészéket, a szobrokat és a lámpatesteket. Alfrédi úr zavarban volt, nem tudta, hogyan szokás megszólítani egy elefántot. Egyáltalán, tegezni illik vagy magázni, a méretei miatt inkább az utóbbi látszott valószínűnek.
– Elefánt, kérem! – kezdte, de hangja remegett az aggodalomtól. Az elefánt fújtatott diszkréten, tudomást sem vett Alfrédi úrról, de ettől függetlenül nyugodtan viselkedett. Miután az ormányát maga elé eresztette, megindult a polcok között. A vitrinek fordulóinál nagy ívben vette a kanyart, a fülét még csak véletlenül sem billentette meg a porcelánok veszedelmére, potrohát pedig, azt mondhatnánk, észrevétlenül hordozta maga mögött, ha ez az állítás nem hangoznék képtelenségnek. Alfrédi úr rémülete fokozatosan csökkent, Topánka egyetlen porcelánt sem vert le és össze sem taposott. Mozdulatai megfontoltak, sőt kecsesek voltak, ahogy egy sokat tapasztalt cirkuszi elefánttól elvárható.
Ebben a pillanatban a kiérdemesült idomár csörtetett be a porcelánüzletbe és nagyot rikkantott, amint megpillantotta elefántját. Alfrédi úr a szájára tette az ujját, az idomár azonban tovább hangoskodott: – Az okozott kárt természetesen megtérítjük, uram. Az elefánt, hm, ugyebár, mégiscsak egy hatalmas izé, egy természeti csapás! – szólt, és idegességében fölborított egy padlóvázát.
– Az elefánttal nincsen gond! – sóhajtott Alfrédi úr és összesöpörte a cserepeket. – Kérem, ha szíveskednék megfékezni a botját, nehogy… – és aggódva figyelte az idomár kezében táncoló ostort.
Az elefánt megbólintotta fejével a pinceajtót, az ajtó engedett a szelíd erőszaknak, Topánka pedig elindult a sötét alvilág felé. Alfrédi úr arca váratlanul felderült és kezével visszatartotta az idomárt. – A természet hadd végezze el a maga dolgát! – szólt rejtélyesen és nem gyújtott világosságot a pincében.
Lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak, a pince felől azonban semmiféle olyan zaj nem érkezett, ami az elefánt és a csuprok összeütközésére utalt volna. – Hátha végre megszabadulok a fölöslegtől! – mormogta magában Alfrédi úr, és az elefánt után indult. – Mennyibe fog ez még kerülni a cirkusznak! – mormogta magában a kiérdemesült idomár, és ő is az elefánt után indult. Az elefánt ott állt a sötét pince közepén, ormányát maga előtt lógatta, aztán megfordult, és lassan fölfelé indult a lépcsőn. A csuprok épségben szürkültek, és egyetlen híjuk sem volt. Alfrédi úr lemondóan sóhajtott, az idomár föllélegzett. Topánka, a vándorcirkusz elefánt-balerinája lassan kicammogott a porcelánüzlet ajtaján. A cirkusz felől lélekszakadva rohant egy porondszolga, és úgy súgott az idomár fülébe, hogy a porcelánüzletben minden szó tisztán hallatszott: – A csörgőkígyó! A zűrzavarban megszökött a csörgőkígyó!
Alfrédi úr és az idomár egymásra meredt. Visszafogták a lélegzetüket, a pincelejáró felől halk percegés hallatszott, mint amikor pikkelyes test csusszan végig az érdes téglán. Alfrédi úr szája keskenyre húzódott, a kiérdemesült idomár azonban széles mosollyal tette a vállára a kezét: – Nincs gond, uram! A csörgőkígyó egyetlen porcelánját sem fogja összetörni!
– Ha nincs gond, akkor hozza fel a pincéből a kígyót, és tűnjenek el végre az üzletemből!
A pincében kigyúlt a világosság. Az idomár a pincelejáró aljáig merészkedett, ott azonban megállt és körülnézett. A földön és a polcokon, a vitrinekben és a lócákon fületlen, szürke csuprok százai. Szájával lefordítva sorakozott valamennyi, szép rendben, mint megannyi félbevágott földgömb, vagy apró sírhalom. A pincében csend volt, néma csend. A pinceajtóban mozdulatlanul állt egymás mellett Alfrédi úr és az idomár. Valamelyik leborított csupor alatt ott lapult összegömbölyödve a csörgőkígyó…
Hozzászólások