Az ördög dalnoka
Bár páratlan énekművészete még egyre csiszolódott, tökéletesedett, és rendületlenül ívelt felfelé a népszerűsége, mind terhesebb volt számára a szereplés, előtte egyre súlyosabb szorongás, hovatovább valóságos félelem lett úrrá rajta, utóbb már napokkal korábban. Ilyenkor mindvégig mellette volt a szerelme, de ő se tudta megnyugtatni.
Nem tudott, nem tudhatott a titkáról: hogy csodálatra méltó képessége az ördögtől való.
Igen, szenvedélyesen szerette az énekművészetet, ám legnagyobb bánatára neki magának nem adatott meg a legcsekélyebb tehetség sem az énekléshez. Valósággal szenvedett emiatt, elannyira, hogy egy napon felkereste a mágia mesterét, hátha segíthet rajta. Ám az azt mondta neki, hogy az isteni elrendelésekbe csak az ördög tud beavatkozni, kihasználva az ember gyarlóságát, forduljon hát őhozzá.
Aznap, miután aludni tért, hosszan fohászkodott az ördöghöz, nem átallván ily gyarlóságra vetemedni. Álmában az meg is jelent előtte. Talán nem is álom volt még, annyira elevenen élt benne aztán látogatásának az emléke; a felhőfoszlányokon át-áttűnő telihold, egy távoli madárrikoltás, a nyitott ablak előtt meglebbenő függöny, a halk suhogás, mellyel ott terem az ágya előtt koromsötét árnya, és a szeme zöldes fénnyel világít.
– Teljesítem a kívánságodat – szólalt is meg mindjárt behízelgő, mégis gunyoros hangon. – De ne feledd, mindabban, amit én adok, benne van a pokol csírája. Gyönyörűen fogsz hát énekelni, ám sose tudhatod, mikor hagy cserben a hangod.
Azzal el is tűnt az árny, ő pedig álomba merült. Vagy egy másik álomba.
Alig egy esztendő elteltével, népszerűsége csúcsán végül megfogadta, hogy soha többé nem lép színpadra, és nem fog énekelni senki előtt, de még egymagában se. Ám kevéssel utána a legnagyobb megtiszteltetés érte: a városba várták a királyt, és ő énekelhette el őfelsége előtt az őt és birodalmát dicsőítő himnuszt a tiszteletére rendezendő, nagyszabású ünnepségen. Semmiképp se utasíthatta vissza.
Ezúttal nem érzett szorongást – bizonyára az ördögnek köszönhetően –, és amikor elérkezett a nagy pillanat, magabiztosan lépett a pódiumra.
Diadalmasan szárnyalt gyönyörű éneke. Ahogy a végére ért, a hallgatóság szűnni nem akaró ovációban tört ki, és még a király is állva tapsolt.
Este a tengerparton sétálgatott a szerelmével. Lassan leszállt az éj, és mielőtt visszaindultak volna a városba, hosszan összeölelkeztek.
– A hangod miatt szerettem beléd – szólalt meg végül a lány –, de még sose énekeltél nekem. Csak nekem.
– Igaz – mondta ő. – Akkor most eléneklem a legszebb szerenádot neked. Csak neked.
Bár eszébe jutott a fogadalma és az ördöggel kötött alkuja, éppoly biztos volt magában – bizonyára őneki köszönhetően –, mint a király színe előtt. Kibontakozott az ölelésből, hátralépett, és jobb karját kitárva, egy nagy lélegzetvétellel belekezdett a dalba. Ám az első verssor végéig se jutott; hamisan énekelt, bántó, érdes hangon, ami szentségtörésként hatott a tengerpart kora éjszakai, áhítatos békéjében. A lány otromba tréfának vélte, és úgy érezte, mintha tőrt döfött volna szívébe a szerelme. Értetlenül, elhűlve nézett rá néhány pillanatig, majd keserves zokogásban tört ki. Aztán lassan megfordult, és elindult a város felé. Egyre csak rázta a zokogás, ahogy támolyogva lépdelt a süppedős homokban. Ő pedig megsemmisülten nézett utána, mozdulatlanná meredve, kitárt karral.
Hozzászólások