Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem, és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
és én zengtem, sikoltottam, húszévesen, megrendíthetetlen hittel, hogy a költő majd segít meggyőzni a közönyösen unatkozó felvételi bizottságot elvitathatatlan tehetségemről. Már túlvoltam egy kéthetes előkészítő kurzuson, „felfedezőm” és mentorom, Kazimír Károly órákon keresztül mondatta velem újra meg újra, hogy
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Kazimír választotta számomra a József Attila verset, mondta: „A nagy Ő, a felvételi bizottság félelmetes elnöke, az »Isten« maga, imádja József Attilát. Fél siker.” Kazimír már másodéves rendező hallgató volt, néhány év vándorszínészi múlttal, elvitathatatlan szakértő, csak szerencsésnek mondhattam magam, hogy foglalkozik velem. Háború előtti középiskolás curriculum Arany Jánossal lezárta a magyar költészet tárgyalását, érthető módon József Attila ismeretlen volt számomra, s ha Kazimír mondta, hogy biztos siker, hát én kész voltam elhinni neki.
A Jászai termet valamiféle homályos köd borította előttem, a hosszú asztal mögött hatan-heten ültek, középen Ő, akit meg kell győzzek tíz-tizenöt perc alatt, hogy nekem istenadta jogom van Thália szekerére felkapaszkodni.
Mindent beleadtam, hallottam magam, harsogtam:
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szívem.)
Térdeim remegtek, kifogyott belőlem a szusz, ijedten láttam a közönyös arcokat az asztal körül. El voltam veszve, éreztem, tudtam, hogy megbuktam. Nem értettem, hiszen ilyen jól meg sohasem sikerült szavalni az Ódát. Lehet, hogy Kazimír tévedett, talán mégis a Vén cigányt kellett volna betanulni. Az volt az én eredeti választásom:
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
… villant át bennem a felismerés, de be kellett fejezni, és alig hallhatóan, talán egy sóhajjal is kezdtem:
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Íme a kendő…
− Álljon meg, kérem… − zengett a terem. Ő, az isten maga parancsolt. Majd össze nem csináltam magam, most fognak kizavarni, gondoltam. Végem van. Mehetek kapálni.
− Hogy hívják? − kérdezte.
Mondom…
− Azt látom, ide van írva. Hogy hívja a barátja, van barátja? Hogy hívja az édesanyja?
− Attól függ − mondom −, ha haragszik, Pista, ha nem, akkor Pityu.
− Én nem haragszom, de maradjunk a Pistánál. Tudja kérem, hogy mit jelent a cím? ÓDA?
Líra. Intim, bizalmas, érzelmes költemény, eredetileg, a jó öreg görögök énekelték, miközben pengették a lírát. Maga, Pista barátom Talpra magyart csinált belőle, szavalt, mint egy megszállott forradalmár. Ki tanította ezt be magának?
Hallgattam.
Aztán valami csoda folytán, abbahagyta az eszelős kiabálást és hallottam a költőt: Visz a vonat, megyek utánad…
− Hozza ide azt a széket − mutatott a terem sarkába. − Üljön le, képzelje el, hogy itt senki sincs, nem kell, hogy a közönség fültanúja legyen, hogy tudja mit érez. Nem tartozik senkire, csak Őrá. Volt már szerelmes? − választ sem várt − olyan szerelmes, hogy fájt?
− Igen − mondom.
− Hogy hívták?
− Anna!
− Kötelező! Mindenki szerelmes volt egyszer egy Annába. Én is. Üljön le, és írjon Annának egy levelet… csak neki, nem nekem, nem a közönségnek.
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
És én írtam, halkan szinte csak magamnak, és valóban megszűnt a világ, már nem volt senki körülöttem, nem volt bizottság, nem volt a félelmetes Ő, csak a költő szólt velem, egyszerű szépséggel. Óda.
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Íme a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Aztán vége volt. Még ültem mozdulatlanul, zsibbadt mindenem, lassan visszatértek az utcai zajok, villamos csilingelt, galambok búgtak az ablak párkányán… Senki sem szólt egy szót sem… Aztán Ő, felnézett a papírjaiból és egy apró kézlegyintés kíséretében:
− Elmehet − mondta.
Felvettek.
*
Megjelent a www.kalaka.com internetes szépirodalmi folyóirat oldalán
Az archív fotókon József Attila
Hozzászólások