Kora hajnalban kelek. Megszokás dolga. Hosszú éveken keresztül, éjfél után, két-három órakor kerültem ágyba. Munkámmal járó egészségtelen életforma volt. Mit lehetett tenni? Amikor aztán vége lett, megígértem magamnak, hogy minden este tízkor ágyba megyek. Mi az, hogy tízkor? Manapság már lesem az órát, hogy illik -e már „jóccakát” mondani és rendszerint kilenckor elvonulok. Olvasásra sincs sok energiám, és mivel jó a lelkiismeretem, perceken belül már alszom is.
Igen ám, de, ahogy mondják, egy öregnek öt-hat óra is elég az alvásra – minek is pocsékolni többet abból a kevés időből, ami még hátra van -, ennélfogva én már hajnali három után lesem az órát, hogy lehet-e már felkelni anélkül, hogy valakit a házban felriasztanék, s bizonygatnom kellene, hogy „…becs szóra semmi bajom”.
Már a cica is megszokta a rendet, és ha netalán mégis hosszabbra nyúlna az alvás, gyengéd, majd fokozatosan gorombább nyávogással figyelmeztet reggeli kötelességeimre. Enni kell. Aztán állok az ablaknál a sötét szobában és várom az őzeket. Egész nyáron gyűjtöttem nekik a szénát a ház mögötti rétről s a dögök nem eszik. A madáretetőből lehullott magot kotorják ki a hó alól. Egyikük őrködik fenséges pózban, míg a másik három szemezi a madáreleséget. Élvezem a látványt, a lassú kimért mozgást, a karcsú állatok mesés sziluettjét a fehér havon.
Aztán, ahogy a kávé kész, leülök, hogy a világ sorsáról tájékozódjak. Jönnek a hírek, a monitor teljes színpompában vágja arcomba a domináns őrültek fizimiskáját. Osama, aki van, de nincs, Szaddam a nagy mumus, és mindenek felett az új világhódító hadvezér, az őrült cowboy. Nagyon türelmes ember – mondja újra, meg újra, de valakinek csak-csak kell már egy háborút csinálni… régen volt egy olyan igazi. Háztól-házig, valódi hősökkel, véres hullákkal… Valaki azt is megsaccolta már, hogy hány ezer amerikai – fekete és latin persze – fog az amerikai szabadság védelmében meghalni. Irakiak? Arról nincs szó. Az mellékes. Már azt is sejtik az okosok, hogy a háború valahol a százötvenmilliárd és a másfélbillió közötti dollárba fog kerülni. Aztán az is felvillant a monitoron, hogy ötszázmillió kellene, hogy tízmillió szudánit megmentsenek az éhhaláltól… de nincs.
A cica az ölembe kéredzkedik, a puha, meleg kis élőlény egy pillanatra feledtetni tudja az ígért borzalmakat. Egy kattintással végzek a hírekkel és nyitom a levelesládámat. Jönnek a küldemények a Kalákára. Versek, újra versek és okos gondolatok. Messzi földről, ahol örömmel és gonddal élnek igazi emberek. Tehetséges és szerető, szeretetre méltó barátok.
Mintha egy új nap kezdődne, már letűnt a monitorról az idióta vigyor, és olvasom az üzenetet egy szebb világból, a kortárs irodalom világából. Hellyel-közzel még ott is feltűnik a nagy „ideál”, a halál, a halál imádata. De most ez a divat, sokan a piacra dolgoznak, kell a borzalom, a megbotránkoztatás. Majd, egy kis szerencsével, megöregszenek és megtanulják, hogy élni szép, hogy az élet értelme az élet maga. Mennyi tehetséges ember, aki ennek a csodálatos új cyber-világnak köszönheti, hogy egymásra talált! Mennyi szép szó gyűlik itt össze, szinte lehetetlen válogatni.
Szép szó és értelem, gond és öröm, aggodalom és harag – harag érted és nem ellened – hozza össze ezen a lapon az írástudókat; írókat és olvasókat… Most jobban, mint bármikor, kell a jó szó, amikor a kardcsörtető hadvezérek, hamis próféták és pöfeteg generálisok félredobva minden józan meggondolást, új, soha nem látott öldöklést ígérnek, a pénz, az olaj és az isteni dogmák nevében.
Úgy kell ma a szép szó, mint egy falat kenyér, kell az imádság a jóért, hogy szabad legyen még remélni, hogy szabad legyen hinni, hogy ezt is túléljük – mi, az emberiség. Hiszen túléltük már történelmünk minden elképzelhető és elképzelhetetlen tragédiáját, hullottak milliók: ember, ember által.
Kell az értelem, hogy utat találjunk a hazugságok rengetegében, s kell a harag, hogy hangunk ne vesszen el ebben a gyilkos kakofóniában.
Ahogy lassan világosodik, jön a reggel, gyűlnek a sorok a Kaláka oldalaira, és én nem tudom eléggé megköszönni a jószerencsémnek, hogy itt ülhetek, és gondozója lehetek ennek a szép, közös próbálkozásnak.
A Kaláka 2002. decemberi számához írtam ezt a cikket. Úgy gondolom, hogy minden szempontból időszerű újraközölni.
*
Megjelent a www.kalaka.com internetes szépirodalmi folyóirat júliusi számának nyitóoldalán
Hozzászólások