Hárman ültek a padon, a fiú, a lány meg a csend. Már igen későre járt és hűvösre fordult a koranyári est. A fiú gondoskodva a lány vállára borította kabátját és szorosabban húzódtak össze, ha az egyáltalán fizikailag még lehetséges volt. Ki tudja mióta ültek így csendben – a szerelem nem számolja az órát s perceket -, ültek hallgatag s csodálták az esti világot. Egy régi gázlámpa pislogott szerényen néhány lépésre tőlük, köröttük szerény nefelejcsek, illatos petúniák bújtak meg a félhomályban, s a sziget büszke, százados tölgyei álltak őrt békességük felett. A túlsó parton Pest hivalkodott ezer ablakszemével s mint messzi kozmosz ragyogott a víz tükrében. Az örök éber Duna csobogva mosta a partot s valahol messzi egy hajókürt jajdult panaszosan, talán éppen búcsút mondott a hosszú, magányos út előtt.
Ők csak ültek hallgatag. Már mindent elmondtak egymásnak, ami fontos, amit tudni kell, már csak az érzés, egymás érzése volt a lényeg, az a misztikus közös rezgés egy rokon hullámhosszon. Múltjuk már nem volt titok s a jövő, a közös találmány, a nagy terv már készen állt. Kétség már nem volt… „Nagyon szeretlek”, százszor is kimondva s a válasz rá, hogy; „Én is”. Tudva volt már a múlt, megbocsájtott alig-bűneivel. Volt szerelmek, elfelejtett fájó ígéretek, de most már… ez már más. Ez az igazi.
Tudva volt már, hogy Ő, mármint a fiú nem az első. Az első az rossz volt, fájó emlék, durva és közömbös, ki tudja miért s hogy történt. Tudva volt már, hogy tíz évesen a fiú a tetőről leesett… repülni készült, szárnyat csinált fából meg krumplis zsákból s isteni csoda, hogy fenékre s nem fejre esett. Törött karral, sértett egóval, kinevetve a repülni vágyás elmúlt, mint a bárányhimlő, de arra jó volt, hogy lám csak, mint most is, gyógyító csókot kapjon a lánytól. Újra, meg újra.
Volt ugyan némi vita, például, hogy hány gyerek legyen. A lány egyet akart, a fiú hármat, hogy szaporodjon a nemzet… aztán kettőben megegyeztek. A terv az lett, hogy házat vesznek Pilisben… majd ha mindketten végeznek az iskolával, persze. A lány orvos lesz, a fiú meg híres író. Még volt némi tisztázatlan részlet az „orvos” ügyben, még eldöntésre várt, hogy gyermekorvos lesz-e, vagy állatorvos. Imádta az állatokat… meg a gyerekeket. Milyen kár, mondta, hogy az még senkinek sem jutott eszébe, hogy kombinálni kellene a kettőt. Gyógyítás az gyógyítás… a különbség csupán, hogy az állat nem tudja mondani, hogy mi fáj, s az emeli az állatok orvosát egy magasabb rendbe.
Az jó, hogy a fiú hamarabb végez, két évvel előbbre van korban és iskolában. Tanítani fog majd, míg az első könyve megjelenik, hogy viselni tudja a háztartás gondjait. Orvosnak lenni évek kellenek, de majd ő gondoskodik, s aztán majd ha a könyve nagy siker lesz, ami holt biztos, az Adriára mennek nyaralni, meg egy kis villát vesznek Mallorcán.
Már tudott dolog volt, hogy a lány konyhai dolgokban némi hiányosságban szenved, hiába unszolta az anyja, éveken át, hogy figyeljen oda. Most ijedten fedezte fel, hogy csak rántottán élni nem lehet s jobb lesz valami főzési tudományra szert tenni. A fiú esküdözött, hogy az ő igényei nem nagyok s ha más nem, hát van otthon egy Vizvári Mariska szakácskönyv, majd kölcsönkérik. A főzés nem lehet olyan nagy ügy.
Már nem volt titok, hogy ki mit szeret. Legyen az zene, fagyi vagy a legújabb divat. A lány utálja a bajuszt, a sörtés-szúrós többnapos szakállt, szoknyát csak elvétve hord, s a melltartó szerinte teheneknek való. A baloldalán alszik többnyire, miszerint övé lesz az ágy baloldala, a vekker a fiú dolga lesz, úgysmint kirakni a szemetet. Ágyban olvasni nem lehet, csak aludni és szeretni s aki előbb ébred, az csinálja a reggelit. Egyenjogúság lesz, nincs férfi vagy női munka, megosztják a tennivalót… kivéve persze ha pók mászik a falon, agyonütni azt, tudvalevően a férfinek kell. Karácsonykor nem lesz ajándékozás, pocsékolt pénz meg hamis érzelem. Egy ölelés, egy csók mindennél többet ér s ha majd eljön a vég, legyen egy urna csupán, poraik abban, mint most itt a kispadon, együtt, elválaszthatatlanul.
Ültek a padon, a lány, a fiú meg a csend. Bölcsen tudva, hogy a nagy útra okosan készülni kell… Már minden el lett mondva, amit mondani lehet. Kiválasztva a sok milliós tömegből, ketten az együvé tartozók, szeretve tartva egymást, mindenre készen. Még egy csók, még egy simogató ölelés.
Hűvös szél kerekedett, felborzolta a Dunát, hangosabban csobbant a víz a parti köveken s a lány ijedten szólt.
– Te Úristen, már éjfél is elmúlt… Józsikám, mennünk kell.
– Jani, János.
– Bocs – rejtett egy kis zavart mosolyt a lány – Ági, Csepregi Ágnes a nevem.
És ahogy az ilyenkor illik, egy kissé sután… kezetfogtak.
Hozzászólások