Mert az ember még képzeli, hogy nagy,
igazítja lépéseit hozzá,
s csalódik, aztán csal, és dühöng,
és sír csendben, de nem törik porrá.
Hiszen mennyi is lett az annyi, mint,
sok százezer girbegurba év?
Mennyit horgolt hitelbe össze
az a teremtő, rendszerető kéz?
Mennyi vérben jajongva születést,
és mennyi porban szertefoszlást,
és közte mennyi földi gyönyört,
csöndben nyíló tavaszt és ibolyát?
És mennyi kifordult talmi eszme
rabolt embert s alig perceit,
és mennyi örök szellem sorvadt,
s lakat előttünk végleg kapuin.
És mégis itt vagyok, és te is velem,
ma is gyönyör és gyötrelem az élet,
de igyekszem, a szükségest halmozom,
lyukakra fércet s foltokat rakok,
gyökökre ragot és toldalékokat,
de van, aki csodát épít ezekből,
és mindig van, aki szemétdombokat.
Hogy meddig lesz még itt helyünk?
Oly távol, szinte végtelen.
Az Ember rejti előlünk,
aki előlünk rejtekez’.
Így tovább találgathatunk,
vaj’ mekkorák és kik is vagyunk,
pedig, tán’ jószerével
lehetnénk akár nagyok.
Hozzászólások