A bokor mélyebb zöld lett
és álmosabb az ég.
Közelt ringatott, dajkált
elfáradt messzeség.
Az életemről verset
írt tükrére a tó:
lobbant vad, ezüst szépség,
vádló és hallgató.
A tündérkék elkéklett.
Vadgalamb evezett
a légben, égi létben.
Lassanként este lett.
Tudtam, hogy lenni, tenni
olyan hiába már:
trónján ott ül a Nincsen,
kincstelen, bús király.
Az akácliget számlált
árny-ujjal csillagot.
Láttam: a legszebb csillag
pirosa mint ragyog.
Földi, égi tükörben
sötétebb lett a táj.
Tudtam: most szívek mélyén
csillag pirosa fáj.
Hozzászólások