Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
Peterdi Sándor 25 éves színészi jubileuma Pécsett, 1899-ben 1. rész
Kecskeméti Színház Anno (Forrás: Wikipédia)
„Visszapillantást vetve a mai napig lefolyt színészi pályámra, nagyon kevés anyaggal szolgálhatok, mely a nagy közönség figyelmét magára vonhatná, ami rajtam kívül mást is érdekelne. Sivár egyformaságban folyt le ez a 25 év, menten minden megrázó és közfigyelmet érdemlő eseménytől. Azon kezdem tehát, hogy először életemben Pécsett sikerült megbuknom. Miután 1872-ben a kecskeméti collegium (sic!) tanári kara rám fogta, hogy 16 korom létére maturus (sic!, érett) vagyok, a poézis, vagyis az ötödik osztálytól kezdve hajlamot érezvén a színi pályára, elhatároztam magamban, hogy komédiás leszek. Persze erről apámnak – ki fiskális (ügyvéd) lévén, egyetlen fiától elvárta volna, hogy ő is allegáljon (érveljen) –, egy szót sem mertem szólni, s szüleim kívánsága szerint ugyanazon év október havában be is iratkoztam a kecskeméti jogakadémián az első évre, de hát ugyanakkor vonult be Thália istenasszonya is az újonnan átalakított Theatrumba (sic!), Krecsányi Ignácz kezdő színigazgató vezetése alatt.
Krecsányi Ignác az 1880-as években (Forrás: Wikipédia)
Hogy is volt csak? Mert nem is igen emlékezem… Igen, október 17.-én a színlaposztó kiragasztotta (már akkor is!) a ’Bánk bán’ színlapját, s én egy sarkon megállva, azt olvastam azon a színlapon, hogy: Sólyom mester … Peterdi, szóval színész lettem. Az első három évben váltakozva felhasználtak, hol comicum (sic!), hol intricum (sic!), hol lándzsa hordozásra –, egy szóval mindenre.
Fővárosi Népszínház 1875 (Forrás: Wikipédia)
1875-ben megnyílt az új Népszínház Budapesten, oda szerződtem tehát, de két havi ottműködésem (sic!) alatt nem tudtam magasabbra jutni a ’Falurossza’- beli Jóska béresnél, s már hinni kezdtem, hogy Thália nem fog nekem babért hozni, s talán mégis jó volna szüleimnek szót fogadva folytatni a jogi pályát – mert hiszen még akkor sem lett volna késő –, midőn egy szép napon Molnár György, a népszínház akkori főrendezője, az én patrónusom sürgősen magához hivat, s összeránczolt (sic!) homlokkal, egy nyitott levelet elém tartva, azt kérdezi tőlem, hogy: ’Öcsém, akarsz-e színész lenni? Tudsz-e már a magad lábán járni? A pécsi színigazgató egy fiatal, tehetséges szerelmes színészt kér tőlem – én rád gondoltam!’ A legboldogabb ember voltam a világon, vágyaim netovábbja teljesül, végre önálló színész leszek, még pedig szerelmes színész! Átszellemülve leborultam a mester előtt, s hebegve köszöntem meg szíves jóságát. Néhány nap alatt bemagoltam ’Ármány és szerelem’ Ferdinandját, s azon ígérettel, hogy nem fogok szégyent hozni a mesterre, lejöttem Pécsre szerelmes színésznek.
Molnár György főrendező (Forrás: Wikipédia)
Miklósi Gyula, az akkori direktor hozsannával fogadott, mert hiszen megvan, amit ő már oly régóta hasztalan keres, megvan a szerelmes színész. Még szerdán, megérkezésem napján elhatároztatott, hogy szombaton fogok ’Ármány és szerelem’ -ben fellépni. Az első próbán azonban látom, hogy az én kedves igazgatóm nagyon fészkelődik az ő rendezői székén. Rosszat gyanítottam, de azért csak megmérgeztem Lujzát, és nem törődtem halvány arczával (sic!). Próba után a direktor karjára fűzött, s velem sétára indult. Séta közben az ő jóságos modorával azon nézetének adott kifejezést, hogy én Ferdinandra fiatal vagyok, s hogy ő czélszerűbbnek (sic!) látná, – nem szombaton, hanem vasárnap, s nem Ferdinadban, hanem valami könnyebb szerepben, például ’két pisztoly’ Bájkertijében fellépnem. Megbuktam a director (sic!) előtt, s ez első bukásom itt ért Pécsett, a Mária utcai színházban (az ún. Oertzen-házban).
Miklósy Gyula (Forrás: Wikipédia)
Hogy minő hangulatban és kedélyállapotban exequáltam (jelenítettem) meg Bájkerti urat, azt felesleges megírni, azt tudni fogja mindenki, aki már valaha megbukott, aki pedig ezen nem ment keresztül, ne kívánja azt az érzést megismerni. Az akkori kritika elég kíméletes volt, és bíztatólag írt az új szerelmes színészről, s ez visszaadta önbizalmamat, s én megkezdtem a szerelmeskedést, fokonkint – haladva, hol rosszul, hol meglehetősen szerelmeskedve. De föltettem magamban, hogy mihelyt elég érett leszek arra, hogy ’Ferdinandot’ eljátszam (sic!), eljövök ismét Pécsre.
1880-ban elérkezettnek láttam az időt, és Bogyó (A)Lajos színigazgatónál most már teljes önbizalommal, ismét Ferdinandban léptem a közönség elé – a kritika, a közönség, s az igazgató teljes megelégedésére. Letettem a vizsgát, most már kész szerelmes színésznek éreztem magamat, s háromévi újabb gyakorlat után böngészni kezdtem a Shakespeare bibliáját, később belemerültem teljesen. Már 1884-ben el mertem szerződni az országban akkor, kikiáltott legelső színigazgatóhoz, Krecsányi Ignáczhoz, ki a helyes útra terelte törekvéseimet, különösen a lelkemre kötve Shakespearet (sic!). El is játszatta velem a nála töltött 8 év alatt, mindazokat a Shakespearei (sic!) szerepeket, amelyekre a vidéken vállalkozni vakmerőség, de mégis játszani kell, mint Romeo, Hamlet, Petruccio, Othello, Lear, Shylok, Coriolan, Antonius, III. Richard, Machbeth.
Somogyi Károly 1896 (Forrás: Wikipédia)
Ennyi kinccsel gazdagodva jöttem ismét Pécsre 1892-ben Somogyi Károly színtársulatához, s az óta örömmel vallom Pécset otthonomnak, kivéve az utóbbi két évet, melyet szeretnék kitörölni életemből, amikor lelkemben háttérbe szorult az idealismus (sic!), a szépért való lelkesedés, s a speculatív (sic!) szellem arra csábított, hogy igazgató legyek, hogy valamikor meggazdagodjam. Elértem czélomat (sic!), meg is gazdagodtam – ámde csak egy tapasztalattal.”
A Pécsi Nemzeti Színház 1904-ben (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
Így írt a Pécsi Napló 1899. január 6.-i számában maga Peterdi Sándor, fölelevenítvén színészi jubileuma kapcsán, a „25 évi színészkedés” „– Peterdi Sándor jubileumához – „című írásában pályájának állomásait, a pécsi színházhoz fűződő kapcsolatát. Peterdi (Marianovich) Sándor (1855-1917) színész, rendező színigazgató írása önmagáért beszél, nincs mit kommentálni rajta. Annyit azonban föltétlenül le kell szögeznünk általános szakmai tanulságként, hogy ezért fontos történeti adalék egy-egy újságcikk – különösen egy személyes pályakép fölidézése –, mivel olyan tényeket is leírnak benne, amelyek kiegészítik az addigi kutatásokat. Így van ez Peterdi Sándor pályájánál is, már csak ezért is érdemes lett fölkutatni, közzétenni ezt a korabéli újságcikket.
Azt tudjuk, hogy eredetileg Marianovich volt a neve, de éppen a színészi pályája „szárba szökkenésekor”, az 1870-es évek közepén változtatta meg nevét a közismert Peterdi-re. (Minden valószínűség szerint ez a névváltoztatás 1875-ben történt meg, ugyanis ekkor szerződött a fővárosi Népszínházhoz.) Ez is illeszkedik az újságban leírtakhoz. Sajnos, fotót nem sikerült fölkutatni róla, de azt tudjuk, hogy szerteágazó működése során számtalan színházban szerepelt, és a neves színészből ismert rendező, színházigazgató is lett. Ebben az írásában föltűntek a kor meghatározó országos és helyi színházi egyéniségei, Krecsányi Ignác (1844-1923), Molnár (Müller) György (1830-1891), Miklósy (a cikkben Miklósi) Gyula (1839-1891), Bogyó Alajos (nem Lajos, mint ahogyan a leírásában szerepelt, 1834-1906), Somogyi Károly (1845-1908). És azt se felejtsük el, hogy egy pályakép teljességéhez az illető személy vallomása elsőrendű forrásértékkel bír…
Arthur Sullivan – festmény (Forrás: Wikipédia)
S hogy érzékeltessem a Pécsi Nemzeti Színház korabéli belső helyzetét, állapotát, két híradást villantok föl. Mindkettő ugyanezen a napon látott napvilágot szintén a Pécsi Naplóban, vagyis 1899.január 6.-án. Az első „– A Mikadó” címet viseli, és a „Színház és irodalom” rovatban kapott helyet. Az írást a talányos monogramú „fm” jegyezte. Így szól: „Igazán különös, hogy Somogyi (Károly) az új színházban csak ma jött arra a gondolatra, hogy Souliván (sic!, helyesen Sullivan) híres Mikadóját előadassa. Hogy ez a gondolat jó volt, mutatta a telt ház, és ez a telt ház valódi művészi élvezetben részesült ma este. Szerencsés gondolat volt Nanki Poót Balláné Csík Irénre osztani, aki úgynevezett tricot-szerepben nem szokott ugyan fellépni, de ebben is elfogulatlanul és grácziózusan (sic! bájosan) mozgott, kitűnően iskolázott, szép énekével, finom, diszkrét játékával, és aranyos kedélyével meghódítva a közönséget. Nála jobb és szebb Nanki-Poó nem játszott még magyar színpadon.
A Mikado angol előadás-plakátja (Forrás: Wikipédia)
Nagy tetszést aratott a három gyámleány: Jum-Jum (Örley Flóra), Pitt-Sing (Szekula Sárika) és Peep-Bó (Lipcsei Józsa). Ligeti Mari Karishája minden ízében sikerült alakítás, és zajos tapsokat érdemelt ki. A csíz-dal kettőse Andorffyval (Kokó) szabatosan és bájosan volt előadva, és utána oly elementáris erővel tört ki a tetszésnyilvánítás, hogy a művészpárnak a kettős fináléját meg kellett ismételniök (sic!). Igen jók voltak: Hunyady (Mikadó), Bérczi Gyula (Pooh-Bah), Bognár János (Pisch-Tusch.) Általában az előadás igen kitűnő volt, és nagy tetszést aratott. Reméljük, hogy e szezonban még lesz néhányszor részünk a Mikadó exotikus (sic!), de élvezetes zenéjében. fm.”
Amint ebből a kritikából kitűnik, nagy sikert aratott Sullivan és Gilbert világszerte népszerű zenés művének helyi előadása. Más írásomban már szóltam e darabról, ezért is fontos most ezt a bemutatónkat ismertetnem, és még azért is, mivel megismerkedhet az utókor az akkori pécsi színészekkel, egy nem is akármilyen sikerrel. Somogyi Károly igazgatása alatt nyílt meg 1895-ben a színházunk, és amint kitűnik – és ez majd látszani fog Peterdi Sándor jutalomjátékánál is –, ő mindig gondosan ügyelt arra, hogy nagy tudású színészeket szerződtessen, és széles, szakmai szempontból igényes műsorválasztékkal szolgálja szabad királyi városunk színházszerető közönségét.
Andorffy Péter (Forrás: Wikipédia)
A másik Pécsi Napló-cikk szintén 1899. január 6.-án jelent meg, a „Színház és művészet” rovatban publikálták, és a „– Szerződtetések.” című rövid, de velős tudósítás azért volt jelentős, mert minden érdeklődőt tájékoztatott a Pécsi Nemzeti Színház következő évadjának személyi változásairól. Mert ez az óta sem változott: a mindenkori színházbarátokat a legjobban azok a személyek érdeklik, akik nékik a szellemi megújulást, a sokat idézett katarzist, és/vagy a felhőtlen szórakozást nyújtják…
Szendrey Mihály színigazgató (Forrás: Wikipédia)
„Mint a ’Színészeti Közlöny’ mai számában olvassuk, Andorffy Péter és felesége, Tájkerty Berta Kassára, Szendrey Mihály igazgatóhoz szerződtek, míg Tiszay Dezső színigazgatóhoz szerződtek Jeszenszky Csáder Irén szende és hősnő, Szekula Sárika, Mezey Andor baritonista, Veszpréminé Ágh Ilona anyaszínésznő, Simándy József karmester, Tibor Lórika énekesnő.”
Jelenleg azt lehet leszögezni: Andorffy Péter (1856-1919) színész, rendező, későbbi színigazgató (és felesége) elszerződése – mivel ő erősségnek számított a társulatban – sajnálatos volt. Szendrey (Strassznoff) Mihály (1866-1956) kora nevezetes színigazgatója volt Kassán. Az ideszerződött Simándy József karmester viszont később nagy értéke lett a pécsi teátrumnak.
(Folytatása következik)
Hozzászólások