Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
Peterdi Sándor 25 éves színészi jubileuma Pécsett, 1899-ben 3. rész
Karl von Holtei (Forrás: Wikipédia)
Egy híres színész életében a jubileum teátrumi ünnepnap, így volt ez hősünk esetében is. Amint azt az előző részben már rögzítettem, Karl Eduard von Holtei (1798-1880) német színész, költő és színműíró 3 felvonásos színjátékát választotta ennek a jeles napnak a megünneplésére. A Pécsi Napló 1899. január 10.-i száma „Színház és művészet” rovatában, a „Babérfa és koldusbot” című, „Szombathely, január hava” alcímű cikk szólt erről, amelyet régi barátja, Reéz Pál jegyzett. Nézzük tehát.
„Azt írja nem rég egyik levelében az én jó Peterdy (sic!) Sándor uram: – ’Január 9.-én megünneplem színészi kínlódásom 25 éves jubileumát. A megválasztott darab a ’Babérfa és koldusbot’, mind a kettőben van része a magamfajta mesterembernek.’ Míly dévajon tréfálkodik (sic!) az én ’apai’ (sic!) barátom az igazsággal. Huszonöt évi munkásság után – gondolja magában – megtréfálhatja már a múltat. (Töltse kedvét, ha jól esik neki.) Lelke azonban mégis a múltban révedez (sic!), s a boroszlói temetőben nyugvó nagy német költőn pihennek meg gondolatai.
Annak a költőnek sírjához száll képzelete, aki ’Babérfa és koldusbot’ czímen (sic!) megírta egy rongyos, egy meztelen, de valóságban mégis nagy, zseniális, halhatatlan egyéniség szomorú történetét. Maga a szerző: Holtei Károly Eduárd (sic!) is rég pihen már, darabja tán még régebben. Ki is volna kíváncsi arra az érzelgős, szívhez szóló mesére, ami ebben a szomorújátékban foglaltatik? Ki? – Talál a mai világ annál többet is, szebbet is. – Az elmúlt kor fia – mint aminő Peterdy is – azonban híven ragaszkodik a múlthoz, annak kedves szokásaihoz, s tán innét van, hogy a vén színész ezt a színehagyott, kopott darabot játssza el pályafutásának 25 éves fordulóján.
Kőszegi vár anno (Forrás: Wikipédia)
A színház könyvtárát bizonyára éppúgy felforgatták, hogy a század első feléből való darabot előteremtsék, mint ahogy én fölforgattam érte minden könyvesboltot. Ott csak rátaláltak valahogy, én azonban hiába nyomoztam utána. Végre egy Kőszeghen (sic) lézengő színésztrupphoz fordultam érte, s ott meg is találtam. Régi, szakadozott könyvet adtak elém, melynek sárga lapjaira még az 1839ik (sic!) esztendőben került az írás. A kék táblába kötött foliáns (sic!) első oldalán ugyanis ez áll: Babérfa és koldusbot, avagy Egy költőnek három tele. Színjáték 3 fölv. (sic!) Utójátékkal 1 fölvonásban. Írta: Holtei Károly (sic!). Fordította: Szigligety (Ede). 839. – Az utójátéknak, vagyis a negyedik fölvonásnak, amely a harmadik fölvonás után 20 évvel későbben történik, ez áll a homloka fölött: Koldusbot és babérfa, vagy Húsz évvel halála után.
Amint a könyvre szert tettem, belemerültem annak olvasatába. Lassan haladtam előre, – mint maga a cselekmény – mert a szétfolyó bötük (sic!) nagyrészt elvesztették már színüket. Azon kívül valamelyik régi bohém annyit törölt piros plajbászával a darabból, hogy alig maradt belőle valami. A kisebb jeleneteket egyszerűen körösztülhúzta (sic!), kitörölvén azokat a személyeket, akit gyér glédájából úgysem tudott volna a színpadra vezetni.
Figyelmesen olvastam az ílykép (sic!) megszabdalt darabot, s kétszeres figyelemmel csüngtem a szegény vergődő Henrik sorsán, aki t.(udni) i.(illik) a darab szomorú hőse. Aki barátainak az ő szomorú játékáról mondott szigorú kritika hatása alatt tér szegényes hajlékába, s ott, mikor ugyanazok a barátok borral telt palaczkokkal (sic!) megjelennek, nem törődve azzal, hogy fiacskája édesen alszik, és felesége beteg, – minden unszolás nélkül rágyújt a nótára: (A sorokat külön jellel választottuk el egymástól.)
Szigligeti Ede (Forrás: Wikipédia)
Vígan ülünk kis körünkben,/Kedvet önt a bor belénk,
Telt pohár csillog kezünkben,/Rímre, dalra serkenénk.(sic!)
Halljuk hát/Víg danát,
Fájdalomra jön a kedv/S dalra költ az égi nedv,
Kézbe dalnok a pohárt,/Zengjen ajkad ének árt.
Szárnyain vidor daloknak/Lelkem ég felé röpül,
S ekkor vége a nyomornak,/Vigadásra szűm (szívem) hevül.
Halljuk hát víg danát,/Most az ég s a föld az én sajátom
Mindezt rózsaszínben látom,/Rajta hát! – ürítsetek,
S vígan énekeljetek!…
Igazi borközi nóta ez, csakhogy ez nem a szegény Henrik ajkára való. De ő azért énekel, daczára (sic!) kínos vergődésének. Sőt a báró leánya, akinek igen megtetszett a költő, vagy inkább ennek szomorújátéka, egy terebélyes babérfával lepi meg, ami újabb ábrándokba kergeti a nagy álmodozót, a babérfából azonban, mielőtt Henrik csak az árnyékában is megpihenhetett volna, koldusbot lesz.
A tavasz oda, itt a tél! Szegény Henrik a babérággal faragott koldusbottal ott csavarog a wiesbádeni (sic!) rónán, ahol őrjöngő koldusnak ismerik mindenütt. Ott talál rá 20 esztendővel a történtek után ugyanaz a baráti kör, melyből egykoron száműzetett. Annyi ideje van még, hogy a régi bordal utolsó sorainak eléneklésével fölfedezheti magát fia és egykori barátai előtt, azután kiadja fáradt lelkét, és fia keblén meghal.
Gyönyörű befejezése van ennek az érzelgős drámának. A költő – aki a darab egyik személye: Grund titkos tanácsnok szerint ’igen hasztalan lény az élet oeconomiájában’ (sic! gazdaságában) – úgy jár, mint az, (akinek) a koldusbotját tűzték le a szegény legények fejfának.
Csakhogy elhalt! most feledve minden,
Nyomorúság és harczi (sic!) lárma.
Csendes, néma a világ körüle,
Zavaratlan földalatti álma.
Ezt mondja mindkettőjükről az utókor… És a vén színész, a jó, öreg Peterdy, 25 évi színészkedés után, jubileumot ülvén, ennek a szánalomra méltó, elrongyosodott, megsemmisült, elmeháborodott költőnek alakjában lépett a deszkákra. Szigorú őszinteséggel, ijesztő természetességgel játszotta el regényes szerepét, melyben oly sok az igazság. Vajon miért ezt? Van tán valami összefüggés az ő és a Henrik élete közt? Neki nem jutott tán örökül egyéb, mint babér és koldusbot? Hagyjuk most ezt a kérdést.
Szombathelyi Színház 1880 (Forrás: Wikipédia)
Amint e sorokat írom, januári, aranyos, játszi napsugár mosolyg (sic!) reám, s az éltető napsugárban tollam szára árnyékot vet a papírosra. A tél árnyéka ez, amely már haldoklik. Közeleg a tavasz! Csalfa Aphrodité megbontja fátylát, s fényözönt vet Thália agg papjainak homlokára… Én meg – öreg barátom – a homlokodra font babérkoszorú kelyhébe ezekkel a szavakkal teszem le a többi virágbokréta mellé kis rózsabimbómat, mely ünneped napjának szép hajnalán fakadt szívem mélyén: – Isten áldjon meg, százszor áldjon meg! Kezd újra a tavaszt, s majd színészkedésed 50 éves jubileuma után legyen hátra számosra a vénasszonyok nyara!
Küldöm egyben a szombathelyi tisztelők nagy seregének üzenetét, mely rövidesen így hangzik: – Üdv és szeretet, kedves bohém! A viszontlátásra a tavaszszal (sic!)! Reéz Pál”
Eddig a méltató írás, de aki naivul azt hiszi, hogy most a monogram mögé rejtett krónikás jubileumot dicsérő szöveg-közlése következik, az alaposan téved. Inkább ez a cím illene hozzá: „A súgó lett a jubileum főszereplője.”
A Pécsi Nemzeti Színház 1904-ben (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
„A mai jubileumi előadásra színültig megtelt a színház szép előkelő közönséggel. Peterdy meg is érdemelte ezen kitűntetést. Míly tiszteletnek örvend pályatársainál, kitűnik abból is, hogy azok külön ajándékkal lepték meg, melyet neki a színpadon nyújtották át, épúgy (sic!) a közönség is pénzjáradékban részesítette. Ez a jó, amit az előadásról mondhatunk, mely nem volt méltó a komoly jubileumhoz. Nem tudjuk, tartottak-e próbát a mai előadásból, de a közönség kétszer hallotta ma az előadást, első sorban is a súgótól, kinek hathatós közreműködése nélkül meg kellett volna szakítani az előadást, és csak azután a szereplőktől, akik még gondolkoztak, vajjon (sic!) elhigyjék e (sic!) a súgónak, amit nekik az egész színház hallatára elmondott. És itt nem tehetünk kivételt a szereplők között. Egy sem volt otthon, egy sem hatolt be szerepébe, és ami jó volt, az a szereplők ügyességének volt érdeme.
Peterdi Sándor, a derék színész, maga is csak az utolsó jelenetnél, halálánál frappírozta (lepte meg) a közönséget, természetességével és közvetlenséggel. Tapsban, kihívással, az elismerés külső jeleiben bőven volt része. De ünnepi előadásoktól legyen szabad a jövőben elvárnunk, hogy azokkal a színtársulat előzőleg komolyabban foglalkozzék. –ei.”
Bizony, volt már jobban sikerült színészi jubileum is, pedig akkori szombathelyi kollégái is szívélyesen üdvözölték. de amint az olvasható volt, a végén Peterdi Sándor megkapta az addigi pályájához méltó ünneplést. S ha már az est „főszereplőjéről” szóltam, illő dolog az ő nevét is rögzíteni. Futaky Hajna és „csapata” idézett összegzésében, az 1898/1899. évi színházi társulati névsorban súgóként Borcsai József szerepel. A jubiláns mellett az ő nevét szintén érdemes megörökítenünk…
(Folytatása következik)
Hozzászólások