Másfél perces novella
Nyáron történt, a kórházban, ahol az a szokás, hogy házaspárokat közös szobában helyeznek el. Mindketten megkapják a szükséges kezeléseket, és még segíthetik is egymást, nem kell aggódniuk az otthon maradó társ miatt. Jó megoldás ez, sokan kérik, élnek a lehetőséggel. Aztán pár nap múlva kiderül, hogy bírják-e a 24 órás összezártságot, vagy sem.
Azt a párt, akikről most mesélek, tavaly nyáron ismertem meg. A szemközti kórteremben feküdtem, forró nyár volt, naphosszat nyitva voltak az ajtók, hogy a légmozgás segítsen kibírni a hőséget. Így aztán a kelleténél jobban beleláttunk egymás életébe. A szomszéd kórterem lakói sokat panaszkodtak rájuk, hogy állandó, hangos civakodásuk miatt nem tudnak pihenni.
A testes, görnyedt tartású férfi mindig elöl ment, mögötte, tisztes távolságban a felesége, aki folyamatosan szidta, szapulta az öreget. A férfi egy ideig tűrte, de aztán felcsattant, kiosztotta az asszonyt, aki kis időre elhallgatott.
Mindketten nyolcvan felett jártak, az asszony nagyot hallott, de hiúsága miatt nem hordott hallókészüléket, és egészen jól olvasott szájról. Egyébként is látszott rajta, hogy nem adja meg magát az öregségnek, jó alakját megőrizte, és csinosan öltözött.
A férj, úgy tűnt, már feladta a harcot az évek múlásával, jó pár kilós túlsúlyát cipelte, és krónikus betegségek, fájdalmak gyötörték.
Egy napon úgy adódott, hogy szem- és fültanúja lehettem kettőjük vitájának. Nem térhettem ki, mivel mindketten hozzám fordultak, szinte békebírónak kérve fel, tegyek igazságot!
A férj panaszkodott előbb: Kibírhatatlan, örökké morog, semmi se jó neki! Mindent jobban tud nálam, állandóan parancsolgat, elegem van belőle! – mondta.
Szokás szerint két lépéssel maradt le mögötte a felesége, aki nem hagyta magát, és belekezdett a mondókájába, melyet hozzám intézett: Na, most aztán vége a türelmemnek! Elegem van belőle. Makacs vénember! Önfejű, nem érti meg, amit mondok neki, a saját feje után megy.
Mindketten vöröslő arccal üvöltöztek, a folyosó zengett, minden arc felénk fordult.
Ekkor csendesen megszólaltam, egy kérdést tettem fel, mindkettőjüknek: – Mióta házasok?
Idén leszünk hatvanéves házasok! – felelték egyszerre.
Lilla és Albert, egy életen át civakodtak egymással.
Elgondolkodtam, csendben ingattam a fejemet.
Majd csak annyit mondtam nekik: Örüljenek, hogy van kivel morogni! Ha ennyi idő alatt nem ismerték meg egymást, és nem békéltek meg, már nem fog semmi változni. De legalább nem magányosan élik le az életüket. Amúgy meg, én azt hiszem, ez a játszma tartja életben Önöket, ha Lilla megbékélne, Albertnek hiányérzete lenne, ugye?
Egy pillanatra csend lett, csak néztünk egymásra, majd szélesen elmosolyodtak. Folytatták útjukat a fürdőbe, de már nem egymás mögött, zsörtölődve, hanem egymásba karolva, beszélgetve.
Még egy hétig voltak bent a kórházban, naponta többször integettek nekem, behívtak a kórterembe, sütivel, dinnyével kínáltak, és csaknem összebarátkoztunk.
Eltöprengtem, milyen különös történeteket hoz számomra a sors, életeket ismerek meg minden alkalommal, amikor a kis kórházban töltök három-négy hetet.
Lilla és Albert házassága csaknem olyan régóta tart, mint ahány éve én élek.
Őket egymásra ítélte az élet, számomra pedig, mintha az lenne megírva, hogy egyedül éljem le az életem hátralevő éveit.
Pedig néha olyan jó lenne valakivel morogni, zsörtölődni!
Hozzászólások