A Rozsdás Szélkakas egy útszéli fogadó volt. Két fenyőfa között állt nem messze a királyi kastélytól. Az ablakaiból éppen rá lehetett látni a karcsú tornyokra.
A fogadóst csak Lantosnak hívták, mert senki se tudta az igazi nevét, annak ellenére se, hogy egész nap be nem állt a szája: csak mesélt, dumált, sztorizott, lökte a rizsát.
Állítólag – szigorúan – saját bevallása szerint, régen odaát dolgozott a királyi kastélyban, nem is akármilyen beosztásban: ő volt a királyi krónikás. Ő írta meg a király hőstetteit, a győztes hadjáratokat, a királyné őfelsége szépségét, a királyi palota csillogását, meg minden ilyesmit. Ezt Lantos napjában többször is elmondta. A törzsvendégeknek már a könyökükön jött ki ez a történet.
– Aztán miért hagytad ott a palotát? – kérdezték tőle többen is.
Lantos erre a kérdésre mindig szemérmesen lesütötte a szemét és azt mondta, hogy kirúgták, mert egyik nap komolyan vette a krónikási hivatását és megírta az igazat. Például azt, hogy királyné parókát visel, meg hogy a sikeres hadjáratok nem is király érdemei, hanem a leginkább tábornokaié. A király csak a sátrában heverészett egész nap, nem messze az aktuális csatatértől. Ami pedig a kastély szépségét illeti: egyfolytában potyog a vakolat a falakról. A fogadó cégére is – a rozsdás szélkakas – a palotából származik, egy nagyobb szélviharban egyszerűen leesett az egyik toronyról.
Lantos ezenkívül még sok-sok mindent mesélt. Ahogy említettük állandóan sztorizgatott, dumált, anekdotált. És hogy igazat mondott-e? Azt senki se tudta, igaz egy idő után nem is volt lényeges. Aki egyszer betért a Rozsdás Szélkakasba, biztos lehetett benne, hogy egy jó történettel gazdagabban ment tovább.
Hozzászólások