Időm nagy részében olyan finoman, puhán,
halkan kattog bennem a kis metronóm, hogy
szinte észre sem veszem, de vannak olyan
éjszakák, mint a tegnapi is volt, amikor
hangosan, szinte kattogva ver, aludni nem
hagy engem. Ilyenkor beszélgetek vele, meg
a Teremtővel, számolom az órákat, melyek
lassan múlnak el, várom, hogy megvirradjon,
eljöjjön végre a reggel. Ébren fekszem a puha
nagy csendben, kit-kat: hallgatom, és érzem,
ahogy a szívem egyre csak életre ver engem.
2020. 12. 10.
Hozzászólások